Through the Dark - 1.fejezet

Sziasztok!

Nos, elérkezett a pillanat amikor felkerül a Through the Dark első része. Nem szeretném felesleges szavakkal húzni az időt így inkább csak jó olvasást szeretnék kívánni nektek. Ha esetleg tetszett a rész hagyj itt pár sort, de ha bármilyen más véleményed van azt is szívesen meghallgatom!

Puszi Petra

"Csak az ismeretes dolgok biztonságosak. Csak az ismeretest tűrhetjük meg. Az ismeretlen... sebezhetőséget jelent."
Stephenie Meyer

Amikor eldöntöttem, hogy mivel szeretnék foglalkozni felnőtt koromban, mindent megtetten azért, hogy ezt az álmomat meg tudjam valósítani. Mindenem volt az olvasás, a versek, a regények. Imádtam órák hosszat egy könyv felett gubbasztani és teljes mértékben át tudtam magam adni az olvasásnak. Ezért minden erőmmel azon voltam, hogy sikeresen leérettségizzek és biztos legyek abban, hogy felvesznek az egyik legnemesebb New York-i irodalom szakos egyetemre. Egy pénteki nap a könyvtárból hazafelé sétálva bámészkodtam az utcán és élveztem a napsütést. Boldog voltam, hiszen két új szerzemény lapult a táskám mélyén. Lassan felsétáltam a lépcsőn és benyitottam az ajtón, de teljesen lefagytam, amikor anyukám teljes erőből a nyakamba vetette magát.   

- Látod kicsim én megmondtam, hogy sikerülni fog! Sosem fogom megérteni miért nem, hiszel magadban. – miközben beszélt elengedett és a kezében fogott vaskos papírköteget a kezembe nyomta – Annyi mindent kell még elintéznünk, de hidd el drágám minden tökéletes lesz, mire kezdődik az egyetem. – igazság szerint teljesen ledöbbentem. Pár másodpercig fel sem fogtam mi történik aztán kezdtek az anyám száján kiejtett szavak beszivárogni az agyamba. Széles mosoly terült szét az arcomon és felkiáltottam örömömben. Egy kívülálló számára úgy hathatott a jelenet, mintha egy filmben látná amint a főhősnő valami igazán jót csinált és büszke magára. Én is az voltam magamra.

Néhány hónappal később már az egyetem csodálatosan megmunkált vaskapuján haladtam át hatalmas bőröndjeimmel. Igazán lenyűgöző volt, ahogy velem együtt több száz diák népesíti be, lassan de biztosan az egyetem frissen nyírt gyepét. Ahogy körbepillantottam rengeteg fura arcot láttam, de valami még jobban elvonta a figyelmemet. Egy velem egyidős lány megbotlott azt hiszem a saját lábában és elesett pont előttem. Azonnal utánakaptam és segítettem neki feltápászkodni. Akkor vettem észre hogyan is néz ki valójában. Vastag keretes szemüveget viselt, ami most egészen lecsúszott az orra hegyére az eséstől, hosszú világosbarna haja szorosan lófarokba kötve csücsült a feje tetején, egy sárga pólót viselt, amin hatalmas betűkkel ékeskedett a „Mentsük meg a delfineket” felirat. Elmosolyodtam rajta, de pár perc csönd után észrevettem, hogy nem néz a szemembe, mintha szégyellné magát. Elengedtem a karját és a kezemet nyújtottam bemutatkozásképpen.

- Szia Sophie vagyok, minden rendben van? Nem ütötted meg valamidet? – még mindig nem nézett a szemembe, ami nagyon furcsa volt. – Tudod, nagyon tetszik a pólód kiskoromban szenvedélyes plüss delfingyűjtő voltam. – erre a mondatomra felkapta a fejét és elmosolyodott. Ő is kezet nyújtott.

- Emma vagyok! Ne haragudj, hogy nem válaszoltam csak azt hittem, hogy te is a gazdag New York-i elit egyik tagja vagy. Ők nem igazán szeretik az olyanfajta embereket, mint én. Tudod, általában én vagyok a stréber és a kakukktojás.

- Sosem tartoztam a gazdag rétegbe nyugi! Valamelyikük normális, de a többség nagyzoló sztárcsemeték. Gondolom te is most kezded az egyetemet.

- Persze és már alig várom, hogy beüljek az első egyetemi órámra. Rengeteget dolgoztam, hogy ösztöndíj mellett is ide tudjak járni. A szüleim nagyon büszkék ezért nem is okozhatok nekik csalódást.  – miközben mesélt lassan elindultunk a főépület felé ahol több idősebb diák osztotta szét a kollégiumi csoportokat. Emma lelkesen mesélt a Floridai családjáról, hogy mennyire szereti a bátyját és az egész családod. Kissé szomorúan mesélt arról mennyire fog neki hiányozni a kutyája Tappancs és persze a barátai, akikkel eddig mindig együtt volt. A nagy hallgatás közepette kissé elkalandoztam és nem figyeltem oda hova is lépek ezért beleütköztem valakibe. Emma azonnal abbahagyta a beszédet én pedig félénken pislogtam az előttem álló fiúra. Mérgesen nézett az elejtett papírlapokra, amiket miattam ejtett ki a kezéből és egyből leguggolt, hogy azokat felszedje.

- Hogy lehet valaki ennyire vak! A saját szemedtől nem látsz ember vagy mi? – mogorva stílusa ellenére én is térdre ereszkedtem és szedegetni kezdtem a már kissé elázott papírokat.

- Ne haragudj az én hibám, hogy neked mentem sajnálom. – bűnbánóan tekintettem a fiúra, aki rám pillantott és megállt a keze a mozdulatban. Mintha lefagyott volna, esküszöm szerintem még levegőt sem vett, majd ajkai kis mosolyra húzódtak szemeiben pedig valamilyen számomra ismeretlen érzés csillogott.

- Te ne haragudj, hogy ilyen bunkó módjára lerohantalak, csak rengeteg diákot kell még beosztanom és nem szeretem a váratlan dogokat. – mosolya egyre szélesebb lett, ami nagyon tetszett. Igazán helyes volt, kissé borostás arca, szép fehér mosolya, csibészes tekintete és makulátlan külseje igazán imponáló volt a számomra. A külsejéből ítélve egyből levettem, hogy gazdag vagy legalábbis gazdag családból származik. Hosszú ujjú inget viselt, ami kiemelte keskeny csípőjét és széles vállát. Mosolyogva intettünk egymásnak búcsút miután elmagyarázta merre menjünk tovább. Szerencsére kétágyas szobát kaptunk, Emmát osztották be mellém, és mint kiderült az órarendünk is nagyon sok mindenben egyezett. Így legalább ismertem már egy embert a sok osztálytársam közül. Már aznap estére sikerült a cuccaink nagy részét kipakolni és otthonosabbá tenni az egész helyet. Egy gyors tusolás után mind a ketten az ágyunkon ülve majszoltunk egy tábla csokit.

- Én már mindent elmondtam a családomról, mindent még azt is, amit amúgy nem akartál hallani, szóval most te mesélj nekem. – izgatott tekintettel nézett rám és türelmesen várt. Én nem annyira voltam oda az ötletért, de még ha egy kis keserűséggel is, de belekezdtem.

- Az én életem nem annyira kerek, mint a tiéd. Los Angeles külvárosában lakok anyukámmal egy igazán aranyos kis kertes házban. A szüleim nem régen váltak el, aminek rengeteg oka volt, de legfőképpen az, hogy apa ivott. Azt hiszem hat vagy hét éves lehettem, amikor apám holt részegen hazajött a munkahelyéről és el akart vinni valahova kocsival. Ezt persze anya nem engedte meg neki, hiszen a lábán is alig bírt megállni e miatt veszekedni kezdtek, de ekkor még nem történt semmi csak kiabáltak egymással. Aztán ahogy telt az idő egyre jobban kezdett rosszabbodni a dolog. A következő veszekedéseknél apa már meg is ütötte anyát, de aztán amikor kijózanodott bocsánatot kért és megígérte, hogy többet nem foglya megtenni. Aztán persze újból és újból megismétlődött. Amikor elkezdtem a középiskolát anya úgy gondolta újra kellene kezdenünk az életünket is, de úgy hogy ennek apa nem részese. Én teljes mértékben támogattam az ötletet, úgy terveztük, hogy a nagyszüleimhez költözünk, míg nem találunk egy házat, de ahogy telt az idő anya ismét megbocsájtott apának. Akkor ismét minden visszaállt a normális kerékvágásba és nem volt semmilyen incidens. De amikor a gimiben harmadikos voltam anya felhívott telefonon, hogy menjek haza mert nagy a baj. Amilyen gyorsan csak tudtam hazamentem és azt hiszem, azt a pillanatot sosem fogom elfelejteni. Anya éppen az egyik mentőssel beszélgetett, amikor beléptem a lakásba, a másik pedig apámat látta el, aki önkívületi állapotban hevert a kanapén.  A boldogság, ami azért öntött el minket, mert apám lerakta az italt elvakított minket és nem vettük észre, hogy drogozik. Elképzelésünk sem volt arról miért kezdte el, milyen gondjai voltak, ami miatt erre vetemedett. Persze amikor azt hittük ettől rosszabb már nem lehet akkor beütött a ménkő. Pár nappal később a mentős ügy után egy tőlem két-három évvel idősebb lány ált meg a küszöbön egy kisbabával a kezében, mint kiderült a féltestvérem volt. A baba anyja pénzt követelt, amit persze meg is kapott. Az anyagi helyzetünk már akkor sem volt fényes és ez a kis „családi” látogatás még rá tett egy lapáttal. Amikor anyáék elváltak anya mindent megkapott. Természetesen közös megegyezés alapján, de így is a béka feneke alatt voltunk. A mai napig meg kell gondolnunk, hogy mit veszünk meg vagy mit nem. Nagyon régen voltunk utoljára például nyaralni és az ünnepek közül is csak a karácsonyt ünnepeljük meg. A nyári munkák jó lehetőséget adtak, de az a pénz pont arra elég, hogy az egyetemet kihúzzam valahogy. Ahogyan te is én is ösztöndíjas vagyok, de az a pénz, amit annak útján kapok nem igazán elég mindenre. – amikor abbahagytam a beszédet Emma teljesen lesokkolva nézett rám. Már éppen szólásra nyitottam a számat hogy megnyugtassam ez már a múlt, de hírtelen felpattant és szorosan megölelt. Jól esett, hogy meg akar vigasztalni, de semmi szükség nem volt rá, hiszen már túl voltam rajta.

- Annyira nagyon sajnálom, hogy ez történt veled, hogy mindezt át kellett élned. Ha bármikor szükséged lenne rám, ha valami baj van, nyugodtan szólj, bármikor segítek neked, ha tudok, és ezt értsd mindenre. – lassan elengedett majd visszafeküdt a helyére és pár perc múlva már aludt is. Én is követtem az ő példáját és bebújtam a jó meleg takaró alá. A fal felé fordulva gondolkoztam el a dolgokon. Most hogy újra felidéztem magamban ezeket az emlékeket rosszul esett, ami akkor történt. Bennem is épp úgy nyomott hagyott, mint anyában. Ez ellen azonban már sem Ő sem én nem tudtunk mit tenni. Nem sokkal később már én is mély álomba zuhantam ahol újra kisgyerek voltam, aki rettegett attól, hogy mikor pillantja meg az édesapját az ajtóban.

Másnap reggel hírtelen pattant ki a szemem, még az ébresztőóra előtt felkeltem. Nagyot nyújtózkodva söpörtem le magamról az ágyneműt és indultam a pipere csomagommal a közös fürdőbe. Még senki sem volt fent így nyugodtan el tudtam készülni. Amikor már az utolsó simításokat végeztem magamon kezdtek el szállingózni az emberek. Visszasétáltam a szobánkba és kuncognom kellett, ahogy megpillantottam Emmát. Teljesen természetellenes pózban feküdt, haja össze-vissza feküdt az ágyon, egyik karja az éjjeliszekrényen volt a másik pedig majdnem az ablakpárkányon. Fogalmam sem volt, hogy lehet így aludni, de az órára pillantva hevesen kezdett dobogni a szívem. Már csak tíz perc volt, hogy beérjek az első órámra így minden könyvemet összeszedtem egy kis hátizsákba és felhúztam a kedvenc tornacipőmet. Odasétáltam Emma ágyához és finoman rázni kezdtem.

- Hé hétalvó kelj fel gyorsan mert el fogunk késni. – csak egy morgás volt a válasz, de szobatársam még mindig nem kelt fel. Még egyszer próbálkoztam nem sok sikerrel így egy vállrándítással elindultam kifelé. Amint kiértem az épületből finom illatok csapták meg az orromat. Egy nagyon is ismerős arc közeledett felém. Kezében két nagy pohár kávéval és egy szendviccsel. Amint odaért hozzám kedves mosollyal az arcán a kezembe adta az egyik gőzölgő poharat.

- Jó reggelt! Remélem nem baj, hogy minden bejelentés nélkül itt termek, de megnéztem az órarended és kiderült, hogy nagyon sok közös óránk lesz. Gondoltam segítek eligazodni az iskolában és szerettem volna bocsánatot kérni a tegnapi viselkedésemért. Igazán neveletlen dolog volt úgy rád ripakodnom. – hízelgő volt, hogy ennyire be akart vágódni nálam és értékeltem az igyekezetét, de nem tudtam hogyan is viszonyuljak ehhez a fiúhoz, akinek még a nevét sem tudom. Furcsa érzéseim voltak vele kapcsolatban, amiknek az eredetéről nem tudtam semmit sem, de nem is törődtem vele elnyomtam mélyen magamban.

- Már mondtam, hogy semmi gond! Nagyon szépen köszönöm az ajándékot. – emeltem meg a poharat – viszont még a nevedet sem tudom. Kimaradt tegnap az illendő bemutatkozás. A nevem Sophie Henning.

- Igazán szép neved van. Az én nevem Nathan Styles. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. – óvatosan a kezem után nyúlt és kezencsókolt mire az arcom teljesen elvörösödött a kollégium előtt lézengő diákok néha oda-odapillantottak mit is csinálunk, de különösebben nem foglalkoztak velünk. Az óra kezdetét jelző csengő szakított ki a merengésből. – Szerintem menjünk órára. Ma még rengeteg időnk lesz beszélgetni. – ezzel a mondattal megfogta a kezem és magával húzott a fő épület felé. Rettentően lassan telt a nap, közben Emma is beesett a második órára így együtt ülhettük végig az érdekes előadásokat. Nathennel ebédidőben elváltunk, mert ő otthon ebédelt, hiszen a közelben lakott a szüleivel így nem kellett a rémes menzakaját magába tömnie. Ez alatt a kis idő alatt nagyon megkedveltem, és ami igazán furcsa volt, hogy meg tudtam adni számára a bizalmat, amit általában nagyon nehéz megszavaznom bárki számára. Mesélt a családjáról, hogy az anyukája menő divatcéget vezet az apukája pedig politikus. Látszott rajta, hogy imádja őket, de amikor a bátyjáról beszélt mintha egy kis féltékenységet véltem volna felfedezni a szavai mögött. Kellemetlen volt belegondolnom abba, hogy esetleg ha ez a kezdetleges dolog, ami kettőnk között van, komolyabbra fordulna, hogyan állnék meg a családja előtt. Nekem nem voltak gazdag felmenőim, sem vagyonom, sem drága sportkocsim. Kellemetlen érzés fogott el azzal kapcsolatban, hogy tehetős családból származik. Amikor beértünk Emmával az iskola ebédlőjébe, barátnőm céltudatosan indult meg az egyik asztal felé ahol serényen tanuló diákok ücsörögtek. Követtem őt, de amikor le akartam ülni az egyik fiú megszólalt.

- Nem kellene a mi szintünkre lesüllyedned. A barátod hírnevének nem fog jót tenni, hogyha olyanokkal barátkozol, mint mi. – komoly kimért tekintettel mért végig.

- Szerintem fogd be a szád Adam. Sophie egyáltalán nem olyan, mint a gazdag elit elkényeztetett csemetéi. Ő is ugyan olyan, mint mi és attól, hogy barátkozik az egyik gazdagabb gyerekkel az-az ő dolga és e miatt nem fogjuk kiközösíteni. –olyan volt mintha Emma bármelyik pillanatban felrobbanna így nyugtatásképpen a vállára tettem a kezem.

- Igen, de mindenki tudja milyen a fiatal Styles csemete. Megvan a híre és a helyedben nem habarodnék bele nagyon, mert hatalmasat fogsz koppanni. – Adam szavai ledöbbentettek. Mindenki engem nézett és tudtam ők már ismerik Nathen-t, de nem fognak semmit sem mondani. Azzal próbáltam nyugtatgatni magam, hogy csak azért mondanak ilyen dolgokat, hogy távol tartsanak maguktól. Viszont amikor a vállamon éreztem egy erős szorítást megijedtem és kissé megugrottam. Nathen visszaért.