Küzdelmek és harcok / 6. rész

Sziasztok!
Nagy a valószínűsége hogy a történetnek ez az utolsó előtti része! Jó olvasást!
Puszi Petra

"A halál mindig fájdalmas, felkavaró és megdöbbentő, még akkor is, ha számítunk rá, akkor is, ha tudjuk, hogy mindenki számára a legjobb megoldást kínálja a gyötrelmek megrövidítésével. És akkor is, ha tudjuk, hogy a halál nem egyéb, mint változás a lét forgatagában. Születünk és elmegyünk."

Syndie Maison

A nap első sugarai ébresztettek reggel. Nyűgösen és álmatagon fordultam a másik oldalamra ezzel elrejtve az arcomat a kellemetlen fény elöl, majd gondolkodóba estem. Puha párnák, és takarók között feküdtem bőrömet, pedig egy finom, puha kéz simogatta. Pár pislogást követően megpillantottam magam mellett Liam-et. Mosolyogva kutatta tekintetem majd adott egy puszit a homlokomra.

- Jó reggelt szépség! – halvány pír kúszott az arcomra bókja hallatán.

- Neked is jó reggelt! – óvatosan feltornáztam magam ülő helyzetbe miközben gondosan magamhoz szorítottam a takarót. Körbepillantottam a szobában, és eszembe jutottak az este pillanatképei.

Hevesen csókolóztunk miközben mind a ketten Liam szobája felé araszoltunk. Megunhatta a lassú tempót, mert hírtelen felkapott az ölébe, és a fenekemnél fogva támasztott meg egyik kezével, míg másikkal a nyakamat tartotta. Hírtelen valami finom puha anyagot éreztem a hátamnak nyomódni, majd Ő máris felettem termett és finom gyengéd csókokkal borította be nyakamat és mellkasom azon részét, ami kilátszódott a póló anyagából. Aztán hírtelen valami megváltozott, mélyen a szemembe nézett.

- Nem akarlak letámadni és semmi olyasmit nem szeretnék veled tenni, amit nem akarsz. – elmosolyodtam és elgondolkoztam, hogy egy ember hogy lehet ennyire féltő, kedves, odaadó. Végigsimítottam az arcán és bíztatóan néztem fel rá. A szobában a lámpa nyújtotta az egyetlen fényforrást, de így is ki tudtam venni az arcán átvonuló érzelmeket. Teljes mértékben megértettem az aggodalmát, de kívántam őt és már nem akartam senkinek sem hazudni az érzéseimmel kapcsolatban.

- Kérlek! – nem jutott eszembe semmilyen érv, amivel meggyőzhettem volna és nem is akartam. Nem akartam ráerőltetni magam, de nem is kellett. Finoman végigsimított az oldalamon, felfelé tolva kicsit a pólóm alsó szegélyét. Én sem tétlenkedtem ajkaimmal újra az övét kerestem, majd ott folytattuk ahol pár perce abbahagytuk.

Libabőrös lettem az emlékek hatására, és a mellettem ülő fiúra néztem. Összevont szemöldökkel figyelte az arcom. Azt hiszem attól félt, hogy elmenekülök, vagy kiakadok a tegnap esti tettünk után, de nem.

- Nem tudod mennyi az idő? – ártatlanul pislogtam felé. Hátranyúlt az éjjeliszekrényhez a telefonjáért, amit tegnap este rakott oda, megérintette a képernyőt, ami életre kelt mozdulatára.

- Fél tizenegy lesz öt perc múlva. Menned kell? – reménykedve nézett rám, majd közelebb araszolt felém.

- Muszáj, de meg kellene beszélnünk a tegnap estét nem? – óvatossá vált pillantása, amit egyrészt megértettem, másrészt megrémisztett.

- Nem kellett volna ilyen hamar beleugranunk a dolgokba. Tudom, és sajnálom! – már épp mászott volna kifelé az ágyból, mikor kezét megragadva állítottam meg.

- Én nem bántam meg, örülök, hogy megtörtént, de ha te így gondolod, akkor inkább megyek. – szemei kikerekedtek és biztos voltam benne, hogy nem ezt a választ várta. Óvatosan lecsúsztam a nagy franciaágy kényelmes matracáról, majd a ruháimat kezdtem keresgélni. Gyorsan összekapkodtam a cuccaimat, aztán a hitetlen arcú Liam-et a hátam mögött hagyva kiléptem a szobából. A vendégszoba felé vettem az irányt miközben magamra kapkodtam a tegnapi ruháimat. Előkerestem a telefonomat, amin egy nem fogadott hívás éktelenkedett. Gyorsan bedobtam a táskámba a készüléket, aztán a ruháimmal folytattam. Épp hátrafordultam, hogy a fürdőszobából hozzam el a holmijaimat, de Liam kétségbeesett pillantása megakadályozott abban, hogy bármit is csináljak.

- Én azt hittem megbántad azt, amit tegnap tettünk! – kezdett kicsit felidegesíteni, de nem akartam nagyon letámadni szegényt.  

- Gyerünk Liam mond ki hangosan! Szexeltünk! És nem-nem bántam meg bármennyire is azt hiszed! – kissé hátrahőkölt hevességemtől, de egy centit sem mozdult.

- Nem szexeltünk Jen! – közelebb jött, és végigsimított az arcomon. – Mi szeretkeztünk. – majd ajkai máris az enyémeken voltak. Nem voltam rest viszonozni csókját. Karommal átkaroltam a nyakát, és lábujjhegyre állva még közelebb vontam magamhoz. – Ugye nem mész el? – karjait szorosan a derekam köré fonta ezzel jelezve, hogy nem mehetek sehova. Mosolyogva hajtottam fejem a vállára, miközben adtam egy puszit a nyakára.

- Dolgoznom kell!

- Nem akkor mész be mikor én? – nem láttam az arcát, de hangja reménykedő volt.

- Sok a papírmunka ezért hamarabb! – óvatosan elengedtem, és a táskámat megragadva az előszoba felé lépkedtem.

Egy negyed órával később miután nagy nehezen elbúcsúztunk egymástól Liammal, és miután a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra, már a szokásos útvonalamat róttam a club felé. De eszembe jutott, hogy kellene még pár ruha a házból. Szépen lefordultam egy kis mellékutcánál, ami a lakásomhoz vezetett. Sosem szerettem erre járkálni, tele volt sötét sikátorokkal, és egy kocsma ékesítette az amúgy is zord külsőt. Gyors léptekkel szeltem át a macskaköves utcát, majd egy éles kanyart véve kilyukadtam a lakásomnál. Eszembe jutott az a bizonyos este. Ismét felgyorsult lélegzetvétellel nyitottam ki a lépcsőház nagy vasajtaját, beléptem és az ajtó hangos csattanással csukódott be a hám mögött, amitől kissé megrezzentem. A postaládákhoz sétáltam, és miután kiszedtem a nekem küldött borítékokat a szívem kihagyott egy ütemet a cetli láttán, ami a halom tetején fogadott.

Meg foglak találni!  

Egy percet sem gondolkodtam, sarkon fordulva rohantam a club felé. Nem tartott öt percnél tovább míg odaértem, de az is egy örökkévalóságnak tűnt. Gyorsan kutakodtam a hatalmas táskámban, de egyszerűen nem találtam a kulcsomat sehol sem. Hirtelen egy kéz simult a hátamra mire hatalmasat sikítottam, és egy jó nagy távolságnyira elugrottam az ismeretlen „támadómtól”.

- Jesszusom, nyugi kicsim! – Liam meglepődve nézett rám, majd aggódon felém lépett egyet és kezei közé fogta az arcom épp úgy, mint tegnap este.

- Ne haragudj, csak egy kicsit ideges vagyok! – a kezemben lévő kulcsot a zárba csúsztattam, ami egy hangos kattanással adta meg magát, majd nyílt ki. Kicsit megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim.

- Jen beszélnünk kellene valamiről! – miután lepakoltam a dolgaimat az asztalomra felé fordultam, és kérdőn tekintettem rá. Ő is lerakta nagy táskáját az egyik fotelbe, aztán leült a másikba. – Tudod sokszor átgondoltam már ezt az egészet, és tudom, hogy korai lenne, de szeretném, ha a barátnőm lennél! – idegesen dobolt a lábával a kemény fapadlón és látszott rajta az idegesség és az, hogy zavarban van. Ujjait kezdte tördelni, majd folytatta. – Arra is gondoltam, hogy nem kellene még nagydobra verni. A többiek megtudhatják később is, és akkor nem kell azonnal azt hallgatnunk, hogy ők megmondták, és ehhez hasonló dolgok. Természetesen nem kell semmit sem elsietni, és nem is szeretnélek semmibe sem belekényszeríteni csak gondoltam tudatom veled a terveimet. – miközben beszélt lehajtotta a fejét, és nekem egyetlen egy szó lebegett a szemem előtt az, hogy mennyire aranyos. De megrettentett a kérdése, hiszen még alig ismerjük egymást. Lassan odasétáltam hozzá és letérdeltem elé, hogy lássam az arcát.

- Tudod, amikor először megláttalak nem gondoltam volna, hogy ezt a kérdést fel fogod nekem tenni. – mosolyogva pillantott felém, majd lecsúszott a bőr ülőalkalmatosságról, és elém térdelt ő is. – Viszont abban is igazad van, hogy a többieknek még nem kellene elmondanunk! De ettől eltekintve szeretnék élni a lehetőséggel. – míg monológomat mondtam Liam a kisujjammal babrált, de ennél a kijelentésemnél megdermedt. Rám nézett és szemében semmit sem láttam csak izgalmat, őszinte csillogást. Óvatosan közeledett felém megsimogatta az arcom, majd ujjai levándoroltak a nyakamra aztán a pólóm mély kivágásához. Incselkedve csaptam a kezére mire jóízűen felnevetett, és meg akart csókolni, de ekkor nyílt az ajtó. Mind a ketten oldalra fordítottuk a fejünket és egy jól látható távolságot képeztünk magunk között miközben mind a ketten felálltunk. De én megdermedtem a mozdulatban mikor megpillantottam azt az embert, aki az ajtóban ácsorgott fegyverrel a kezében, amit pontosan rám szegezett. Hayd gyilkos, vakmerő tekintettel nézett mind a kettőnkre. Szörnyen nézett ki. Haja hosszabb volt a szokásosnál, és a szemébe lógott. Izzadtságától a homlokára tapadt hajtömeg még jobban kiemelte mély ráncait. Remegett a kezében tartott fegyver, de szája gyilkos mosolyra húzódott miközben engem figyelt. Liam elém állt, de ekkor exem a ravaszra helyezte ujját, és több levegőt nem tudtam préselni elkínzott tüdőmbe.