Álmok útján / 22. fejezet

Sziasztok!
Már nem sok kell, hogy véget érjen ez a történet! Próbáltam ezt a részt is megírni úgy, hogy mindenki tetszését elnyerje. Hosszabb részt írtam, csak a ti kedvetekért. Köszönöm szépen a 21. fejezethez kapott véleményeket és úgy érzem muszáj megemlítenem a díjakat amiket ismét szeretnék megköszönni! Jó olvasást.  :)
Puszi Petra

"A hullaszállítónak van szirénája? Én tennék rá. Mekkora hülyeség az, hogy ha meghalsz, akkor már nem számít az idő. Halálod utolsó pillanatában egy csomó el nem intézett dolog juthat eszedbe, aztán már mindegy. Még annyit sem érdemelsz, hogy a hullaszállító tegyen egy kört veled a városban. Hogy fontos legyél még egyszer, hogy az a néhány forgalmi dugó kialakulhasson miattad, mert neked" sürgősebb.

Szalóczi Dániel

Cassie szemszög:

Egész délután hívogattam Janel telefonját, de nem vette fel. Kétségbeesetten tárcsáztam Harry számát, és miután felvette megkértem, sürgősen jöjjön ide hozzánk. Éreztem a hangján, hogy megijedt, de én sem voltam olyan nyugodt. Pont, mikor kopogtattak megszólalt a telefonom. Gyorsan kinyitottam az ajtót és dühös lettem, mert Zayn is ott állt Harry mellett. Mindenért ő volt a hibás. A fiúk gondolom észrevették, hogy szemeim könnyesek és ideges vagyok. Közben felvettem a kezemben daloló kis készüléket.

- Jó estét kívánok, Cassie Scerbo-t keresem. A Londoni rendőrkapitányságról hívom. – a hang megrémisztett, túlságosan is hivatalos volt. Miközben biztosítottam a felöl, hogy én vagyok az, akit keres, leültem a kanapé karfájára és figyelmesen hallgattam tovább a vonal túlsó végén lévő embert. – Kevin Williams vagyok, és azt szeretném tudni, hogy ön ismeri e Janel Parris-t? Hozzátartozója, vagy esetleg ismeri-e?

- A barátnője vagyok és egyben a lakótársa is! – kezem-lábam remegni kezdett, a fiúk pedig értetlenül néztek rám.

- A lakótársát kórházba szállították, súlyos balesete volt. Kérem, amint lehet sürgősen jöjjön a kórházba, hogy fel tudjuk venni a szükséges adatokat, és el tudjam mondani a szükséges információkat. Gyorsan lediktálta a címet és sietősen elköszönt. Arcomon végigfolytak a sós, meleg könnycseppek, amiket Harry próbált letörölni.

- Mi a baj cica? – letérdelt elém és próbált belőlem kihúzni egy értelmes mondatot, de amint ránéztem Zayn-re elborult az agyam. Felpattantam és nekirontottam a nagy, izmos testének.

- Minden a te hibád! – ordítottam – te vagy a hibás, mert nem tudod kordában tartani a farkadat. Legalább lettél volna annyira gerinces, hogy elmondod neki, hogy nem akarsz tőle semmit. – szegény Harry próbált leszedni barátjáról, remegve ütöttem Zayn mellkasát, akin láttam, leesett neki, valami nagy baj van. Végül sikerült távolabb keríteni tőle. A mellkasom vadul emelkedett le s fel, és próbáltam magamat lenyugtatni. Beszaladtam a szobába és összepakoltam minden szükséges cuccot. Harry utánam jött, védelmezően kezeit a derekam köré tekerte. Imádtam az ölelésében lenni. Szerettem őt, és most még nagyobb szükségem volt rá, mint bármikor máskor.

- Kérlek, mond el mi a baj, hátha tudok segíteni! Miért rontottál Zayn-re? – megfordultam az ölelésében és szemeim ismét könnybe lábadtak.

- Az előbb egy rendőr hívott fel, mert Janel kórházba került én sem tudok még semmit, de Janel Zayn miatt ment el itthonról. – Harry nem értette azt, amit mondtam, ő is aggódni kezdett és sürgetett, hogy minél hamarabb a kórházban lehessünk.

- De ennek mi köze van Zayn-hez?

- Az, hogy megcsalta Janel-t Perrie-vel és mindezt leadta a tévé! – ismét mérges lettem mikor megpillantottam az említett. Kétségbe volt esve, sütött róla, hogy halálra van rémülve és nem tudja mi a baj. Én szó nélkül elmentem mellette, Harry viszont elmondott neki mindent. Teljesen összeomlott, lehunyta szemeit, arcán pedig könnycseppek csorogtak végig. Elindultam kifelé, hogy minél hamarabb odaérhessünk.

Amint megérkeztünk a recepcióhoz szaladtam ahol már két rendőr várt rám. Egy nyugodtabb, csendesebb terembe invitáltak a két fiúval együtt. Leültettek minket és az egyik, akivel telefonon beszéltem, belekezdett monológjába.

- Nos, a lakótársa tudomásunk szerint éppen hazafelé tartott mikor a zebrán áthaladva egy ittas sofőr elsodorta. Sajnos súlyos belső sérüléseket is szenvedett. A mentősök hamar behozták a kórházba és meg is műtötték. Az orvos több mindent fog majd önöknek mondani, de tudniuk kell, hogy a kisasszony kómában van. – Zayn ennél a mondatnál kirohant. Nem érdekelt, hogy merre megy vagy, hogy mit csinált, Harry viszont elnézést kért és utána ment. – Ne haragudjon, de mindennel tisztában kell, hogy legyenek. A lakótársa mesterséges kómában fekszik azért, hogy a belső sérülései és a külsők is nyugodtan gyógyulhassanak. Ha ébren lenne, nehezebben gyógyulna meg és szövődményei is lehetnek. – mindent megköszöntem és segítettek megtalálni barátnőmet. Nem jöttek be velem, nem kérdezősködtem és nem mondtak semmi többet, csak magamra hagytak. Örültem neki, hogy ezt tették, mert amikor megláttam Janel-t teljesen összeomlottam. Sok cső lógott a testén mindenütt, gondosan be volt takarva, de így is láttam, hogy a jobb karja és lába gipszben van. Horzsolások tarkították az arcát és minden területet, amit a kórházi ruha engedni látatot. Sírva rogytam le az ágya melletti kis székre.

- Miért kell neked mindig rossz helyen lenni, rossz időben? – nem érdekelt, hogy valaki hülyének néz vagy, hogy zavarok e valakit azzal, hogy a kómában lévő barátnőmhöz beszélek. Csak suttogtam a szavakat, de így is tisztán lehetett érteni mit mondok. – Miért nem maradtál a seggeden és most nem kellene itt feküdnöd. Ki fog nekem minden reggel palacsintát csinálni? Ki fog velem iskolába járni? Kérlek Janel, kérlek szépen ne hagyj itt minket. Mindenki szeret téged, nem hagyhatsz itt mindenkit. – hangom kezdett kicsit felerősödni és kétségbeesetten szorongattam ép, bal kezét. – Azt mondtad, megígérted, hogy elérjük a céljainkat, az álmainkat. Azt mondtad együtt fogunk lediplomázni és büszke leszel rám. Kérlek, tartsd be az ígéreted. – halkan sírtam a takarójára borulva. Féltem attól, hogy valami baj lesz és el fogom veszíteni őt. Az orvos később bejött és elmondott mindent, persze ő sem tudott semmi biztatót mondani. Várunk és majd lesz valami! Persze az idő múlása mindent helyrerak, de legalább látnám, hogy jobban van. A srácok csatlakoztak hozzám, nem igazán szólaltak meg. Harry mintha semmi baj nem lenne, köszönt Janel-nek és megpuszilta a homlokát. Ezért szerettem, mert még ilyen helyzetben is önmaga tudott maradni és az utolsó percig is tudta tartani a másikban a reményt. Nem sokáig maradtunk, de Zayn nem mozdult mikor barátom mondta, hogy megyünk. Leült a sarokban lévő egyik hintaszékbe és onnan nézte barátnőmet. Harry tudomásul vette, hogy barátja maradni fog és elindult velem az ajtó felé. Úgy éreztem nekem még van hozzá fűzni valóm a dologhoz.

- Attól hogy itt ülsz, nem fog semmi megváltozni, nem most kellene gondolkoznod azon mit tettél, hamarabb kellett volna. – forrtam a dühtől és mindenért Őt okoltam, csak Őt, és senki mást.

Janel szemszög:

A testem élettelen volt, de nyugodt. Nem fájt sehol sem, és ennek örültem. Tudtam, hogy elütöttek, biztos voltam benne, hogy kórházban vagyok. Minderre abból jöttem rá, hogy erős klórszag terjengett a levegőben. Szinte mindent hallottam, a nővér és az orvos hangos beszédét amint azt tárgyalják, hogy milyen belső sérüléseim vannak, majd a hangjuk elhalt és ismét a sötétségbe kerültem. Nem hallottam semmit, mintha egy álomtalan álomban lettem volna. Nem sokkal később, hangokat hallottam, egy halk, sírós hangot. „Miért nem maradtál a seggeden és most nem kellene itt feküdnöd. Ki fog nekem minden reggel palacsintát csinálni? Ki fog velem iskolába járni? Kérlek Janel, kérlek szépen, ne hagyj itt minket. Mindenki szeret téged, nem hagyhatsz itt mindenkit.” Cassie volt az, igen ő. Meg akartam nyugtatni, hogy itt vagyok, nem megyek sehová, bízhat bennem, nem hagyom cserben, de a testem nem tette azt, amire utasítottam volna. A kezeim nem mozdultak egy hang sem jött ki a torkomon és a szemem sem tudtam kinyitni. Majd ismét a sötétség. A csendes némaság, ami megnyugtat ismét körbezárt. Rendszerint ez ment. Egy ideig érzékeltem a körülöttem lévőket néha hallottam is őket, de semmi több. Néha egy aggodalommal teli elsuttogott szó vagy egy finom érintés a kezemen, az arcomon. Nem tudtam, hogy mennyi lehet az idő, milyen nap van vagy, hogy milyen napszak. Viszont egyszer megéreztem egy erősebb szorítást a kezemnél. Majd meghallottam amint hozzám beszél.

- Tudom, hogy minden az én hibám. Hidd el nekem kicsim, Cassie elégszer a tudtomra adta ebben a kilenc napban mióta itt fekszel. Sajnálom, hogy ez történt, de úgy érzem, hogy félrevezettek. Elmondtam az igazi sztorit a barátnődnek is, ő viszont azt mondta, hogy majd ha te megbocsájtasz nekem, akkor ő is! – halk kuncogás hagyta el Zayn száját, majd nagyot sóhajtva folytatta. – Annyira hiányzol! El sem tudod hinni, mennyire hiányzik a mosolyod, a nevetésed, az okoskodásod, a hatalmas szereteted, amit mindenki felé irányítasz. Hiányzik, hogy esténkét a karomba vesd magad, mert örülsz, hogy látsz! Azt, amit mondtak abban az idióta műsorban hazugság volt. Nem teljesen úgy történt minden, ahogy elmondták. Tényleg Perrie-vel voltam, de, csak azért mert felhívott, hogy beszélni szeretne velem, persze először tiltakoztam, mert volt már ilyenre példa, de most megígérte, hogy semmi hülyeséget nem fog csinálni. Elmentünk sétálni egyet, pont szünetem volt így meg tudtuk ejteni a találkozót. El monda, hogy mennyire sajnál mindent és bevallotta, hogy ő a hibás minden fenyegetésért és, hogy már megbánta, de mikor fotósok hada rohamozott meg minket akkor teljesen felpörgött és rám vetette magát. Ott van a neten az összes kép, az is, amikor ellököm magamtól. Kérlek, kicsim kelj fel! Könyörögve kérlek, bízz bennem! Ne hagyj itt, ne hagyj el! A dobozaid csak rád várnak, a házunk csak azt várja, hogy beköltözz. Kérlek, gyere vissza hozzám szeretlek!

Meg akartam vigasztalni, meg akartam mondani neki mennyire szeretem és, hogy bízom benne, hogy sajnálom, hogy kételkedtem benne, de nem ment, nem tudtam semmit sem csinálni. Erőlködtem, aminek hatására az egyik ujjam megmozdult szerelmem kezében. Tudtam, hogy megérezte, hirtelen elhallgatott, majd hallottam, hogy sietősen feláll és kirohan, gondolom az orvosért! De már nem volt erőm megvárni a dokit és újra bemutatni a mutatványom, túlságosan kimerült voltam, és elaludtam.