Álmok útján / 3. fejezet

Sziasztok :

Megérkezett a következő rész remélem tetszeni fog ... kétszer írtam újra még most sem vagyok vele teljesen megelégedve de egy fokkal jobb.

Puszi Petra

"Tudom, és megértem, miért olyan fontos neked, hogy megvédj. És valahol szeretem is. Tudom, hogy szükségem van rád, mellettem állsz, ahogyan én temelletted. De ha van jövőnk együtt, akkor bíznod kell bennem, és bíznod kell az ítéletemben. Igen, néha tévedek, hibázok, de tanulok ezekből."

E. L. James

 

 Végigrohantam London gyönyörűen kivilágított utcáin ,és csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél hamarabb a négy fal közé kerüljek,és nyugodtan kisírhassam magam. Szerencsére a koncert helyszíne, és a lakásunk közötti távolság nem bizonyult nagynak, így egy bő negyed óra múlva már a lift fényesen kivilágított helyiségében ácsorogtam. Lassan vánszorgott fel a negyedikre, de amint odaért hangos csengetéssel jelezte, hogy jó lenne, ha kimásznék. Úgy éreztem nincsen bennem semmiféle erő, lemerültem, mint az elem. A lakásba bejutva mindent lepakoltam az előszobába, nem foglalkoztam semmi mással csak azzal, hogy leszedjem magamról a ruháimat és a kedvenc helyemre kerüljek az ágyamba. Nagyon hamar elnyomott az álom. Szemeim előtt rémképek jelentek meg. Egy sötét szobában álltam ,ahol nem volt semmi vagy legalább is én nem láttam. Hangos kiabálást hallottam a jobb oldalam felől, oda akartam fordulni, de nem tudtam. Szitokszók gúnynevek röpködtek a levegőben, de nem tudtam semmit sem tenni ellene. A sós könnyek ismét utat törtek ,és megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Verejtékben úszva, sírva és szinte rettegve ültem fel az ágyamban. A nap már magasan járt, sugarai pedig megvilágították a szoba minden egyes pontját. Kissé megnyugodva kaptam magamra egy kényelmes rövidnadrágot, egy bő gunsen roses-os felsőt, és laza lófarokba kötöttem a hajamat. A folyosón át a konyhába érve igencsak furcsa látvány fogadott. Meleg tea, és kávé gőzölgött az asztalon. A gofri juharsziruppal, és csoki öntettel tornyosult a tányérokon. Ott szorgoskodtak a fiúk, rakták sorba az étkező asztalra az elkészült remekeket. Cassie diktálta mihez mi kell, de mivel mind háttal álltak nekem, nem vettek észre. Kényelmesen nekidőltem az ajtófélfának, és mosolyogva néztem a dolgozó embereket.

- Jó reggelt mindenkinek. Esküvőre készültök, hogy ennyi kaját csináltatok? - abban a pillanatban minden kéz megállt, és mindenki felém fordult. Cassie jött oda legelőször és ölelt szorosan magához a srácok egy emberként még Mr. Durca is egy nagy ölelésben részesítettek. Halvágy lila gőzöm nem volt miért vág mindenki bűnbánó és sajnálkozó arcot. Aztán leesett. Cassie elmondta nekik a titkom. A fülemig érő mosoly a másodperc törtrésze alatt eltűnt, és egy könnycsepp csorgott végig az arcom. Mindenki ijedten pislogott felém. - Cassie megígérted, hogy nem mondod el senkinek. Azt hittem legalább benned megbízhatok, de úgy látszik nem. Azt hittem testvérek vagyunk. - ijedten kapott felém,mintha egy délibábot akarna kergetni, de hátrálni kezdtem ki a konyhából,persze ő jött utánam a srácokkal a háta mögött.

- Ne haragudj rám kérlek. A hugicám vagy, és én sem bírtam ezt a terhet. Könyörgöm, ne haragudj rám. Sajnálom, de tudnod kell, hogy gyönyörű vagy. És nem számít hogy régen ki mit mondott, vagy hogy te mit csináltál. Én, és mindenki aki csak ismer, szeret. - kezét felém nyújtotta, de nem akartam célközönség előtt műsort.  - sajnálom. - folyatta. Lemondóan felsóhajtottam, lehajtott fejel szaladtam a szobámba. Kulcsra zártam, és lecsúsztam az ajtó mentén. Akaratlanul is a régi emlékekre kezdtem gondolni. Újra 14 éves voltam. Az iskolapadban természetesen egyedül ültem. Nem barátkozott velem senki, ezzel még nem is lett volna olyan nagy probléma, de nem voltam egy vékony alkat, valamint a pápaszem és a fogszabályozó sem volt elengedhetetlen a szettből. Nos, mondhatni nem voltam egy sztár gyerek az iskolában. A tesiórák előtt öltözködés közben mindig megkaptam, hogy mekkora zsírtömeg van rajtam. Ez nagyon sokáig így ment. Aztán meguntam. Hazafelé az iskolából menet egy akkor tökéletes ötlet fogalmazódót meg bennem. Attól a naptól kezdve akárhányszor ránéztem az ételre a hányinger fogott el. Otthon persze muszáj volt ennem anyám figyelmes tekintete miatt. De amint leért a gyomromba bűntudatom lett, így amilyen gyorsan csak tudtam a mosdóba rohantam, hogy a torkomon lenyomva egyik ujjamat, kiadjak magamból mindent. Fogalmam nem volt meddig csinálhattam, de a mérlegen állva boldogsággal töltött el, hogyha csak egy kilóval is könnyebb lettem. Igen rövidtávon jól ment, de a teljesítőképességem a nullával lett egyenlő. Az egyik testnevelésóra során, mint egy zsák krumpli estem ki a sorból. Kórházba szállítottak. Nem volt nagy probléma,infúzióra kötöttek,és pszichológus segítségével próbáltak rajtam segíteni. Onnantól kezdve próbáltam pozitív lenni. Mindennek a jó oldalát nézni. És egy idő után ment is, azonban a kezemen maradt halvány hegek emlékeztettek mindenre. A depresszióra a szekálásra mindenre. Óvatosan elslisszoltam az ágyamig, és bevetettem magam. Pár perccel később halk kopogtatásra kaptam fel a fejemet.

- Kérlek Janel engedj be. - hirtelen azt hittem rosszul hallok, de aztán ismét megszólalt Mr. Durca. - kérlek. Ne haragudj Cassie-re nem akart rosszat, mi voltunk túl kíváncsiak, és ő is ki volt bukva. -nem akartam tovább hallgatni,  felálltam,és  kisírt ,vörös szemekkel halkan elfordítottam a zárat ,és kitártam az ajtót. Csak ő állt ott, senki más. Arca félelmet, megbánást hordozott magában.

- Miért foglalkozol te az én nyomorult életemmel, eddig sem érdekelt nagyon, hogy mit csinálok. Mi az sajnálsz? Köszönöm,nem kérek belőle.. Egyedül is túl leszek rajta, és nem kell felfújni, nem nagydolog. - már épp vissza akartam csukni az ajtót, mikor elkapta a kezemet, és bentebb lépett, az ajtót becsukta maga mögött, és megölelt. Jól esett, nagyon is jól.

- Annyira sajnálom, nem akartam veled bunkó lenni, hidd el nekem Perrie csak féltékeny rád, mert egy gyönyörű, okos, kedves, ember vagy. - suttogta a fülembe. Lassan elvánszorogtunk az ágyig, ahol nem engedett el. Percek, talán órák teltek el. Próbálta elvonni a figyelmemet, amit sikerült is, sikerült megnevettetnie, és egy olyan oldalát mutatta, ami tényleg ő.

- Komolyan hidd el. Amikor nagyon kicsi voltam anya állandóan miattam aggódott, hogy milyen súlyos sérüléssel megyek haza. Egy idő után, már szinte családtagnak számított a háziorvos. – jót kuncogott saját magán. – Sosem szerettél volna testvért? – érdeklődve pislogott rám.

- Az egyik álmom az volt, hogy legyen, de nem jött össze. Elég voltam én a szüleimnek. – vidáman felkuncogtam, és a pár órával ezelőtti gondjaim elszálltak az idővel együtt.

- Volt már barátod? – zavartan pislogtam rá mire azonnal védekezni kezdett. - Ne haragudj, nem akartam ennyire tolakodó lenni.

- Nyugi nem kérdeztél semmi rosszat, csak meglepett. Volt egyszer egy fiú akit Sam-nek hívtak. A középiskolában jól megvoltunk, de nem voltunk egy pár. Aztán valami történt, a családjával elköltöztek ,és az óta nem beszéltem vele. – igen, talán ha eltelt volna egy kis idő, akkor most Sam lenne a barátom, de nem így történt.

- De szerelmes voltál belé nem? Vagy annyira nem volt komoly a dolog. – a kezeimet az ő kezei közé fogta és cirógatni kezdte az ujjbegyeimet. Libabőrös lett az egész karom, szerencsére nem vette észre.

- Igen, vagyis azt hiszem, de inkább csak úgy szerettem, mint egy testvért. Valószínűleg nem lett volna belőle semmi. – megkönnyebbülten felsóhajtott, és barna szemei csak a színtiszta megnyugvást tükrözték.

- Latod Zayn, tudsz te kedves is lenni. Így sokkal jobban szeretlek. - amint ezek a szavak elhagyták a számat fülig pirultam, amin ő jót mulatott.  Én is elnevettem magam és úgy mentünk ki a többiekhez, hogy tudtam, szereztem egy igaz barátot.