8. rész Együtt örökre / Ha minden összeomlik

Ne felejtsd el: várnak. Mindig várnak! Akkor is, ha egyedül vagy, ha senkid sincs, ha üres a szobád, az ágyad, ha fagyos világban élsz, és sötét a láthatár. Akkor is, ha elhagytak, ha gyűlölnek, ha nem találtál társat, ha mindenki vadidegen körülötted - várnak! És aki vár, annak nagyon hiányzol! Épp úgy, mint neked ő. Ha fiatal vagy, és nincs még párod, és nem találsz később sem senkit, sőt, ha megöregedtél, és egyedül maradtál - ne felejtsd el: várnak! "Jövök!" - gondold a magányodban. Ő is ezt gondolja. És menj. És ő jön.

Müller Péter

 Louis szemszög:

Éppen Zayn egyik hülye viccén nevettem, a kanapén ülve. Mind az öten alig vártuk, hogy felszállhassunk a gépre, és végre otthon lehessünk. Niall pont belekezdett egy vicces sztoriba, mikor nyitódott a szállodai szobánk ajtaja, Jessika pedig beviharzott rajta. Nem mondott semmit, csak bekapcsolta a TV-t, majd az egyik csatornára vette, ahol éppen a hírek futottak. Egyikünk sem értette miért kell ezt néznünk, viszont amikor a műsorvezető száját elhagyták a magyarázó szavak, minden világos lett.

Köszöntjük kedves nézőinket!

 Nem rég érkezett a hír, hogy az ismert Britt fiúbanda egyik tagja, Louis Tomlinson menyasszonya, súlyos sérüléseket szenvedett, mikor autójával karambolozott. A rendőrség röviden tájékoztatott minket a fejleményekről. Amelia Duncen, autójával, a piros lámpánál várakozott, amikor a háta mögött érkező jármű belé hajtott. Értesüléseink szerint a balesetet okozó gépjármű sofőrje elaludt a volánnál ,és ezért nem vette figyelembe a piros lámpát. E miatt Amelia Duncen kocsija kisodródott. Szemtanúk szerint a lány kikapcsolta biztonsági övét, és ki akart szállni a gépjárműből, mikor egy másik gépkocsi is neki ütközött az autónak. Súlyos sérülésekkel szállították mentő helikopterrel a legközelebbi kórházba az énekes menyasszonyát. Nem tudni maradandó sérüléseket szenvedett-e a lány. A rendőr főkapitánnyal készült interjút a reklám után megtekinthetik.

Síri csend állt be a szobában. Először fel sem fogtam, hogy mit mondtak a tévében, de pár perc után kezdtem megérteni, és feldolgozni a hallottakat. Azt sem tudtam mihez-kihez nyúljak ijedtemben. Felpattantam, de azzal a lendülettel meg is álltam, hiszen nem tudtam hamarabb menni, hisz a gép 30perc múlva indult. Kétségbeesetten huppantam vissza előző helyemre.

- Nem tudok mit csinálni Louis, megpróbáltam hamarabbi gépre jegyet foglalni, de nem ment. – kétségbeesetten ráztam a fejemet, miközben arcomat kezeim közé temettem. Pár perce még minden olyan tökéletes volt. Azon gondolkodtam, mit fogok otthon csinálni Miával, erre tessék. Egy őrült barom, aki nem tud vezetni, elveszi tőlem azt, akit mindennél jobban szeretek. Legszívesebben felordítottam volna. Könnyeim, mardosták a szemeimet.

- Hé Lou, hallod, mi itt vagyunk. Ne gondolj semmi rosszra, meg fog gyógyulni. – Harry is a könnyeivel küszködött, de nem csinált semmi mást csak megölelt. Ugyan úgy, mint a többiek. Sosem voltunk olyanok, mint a szimpla barátok, olyanok voltunk, mint a testvérek. Sosem volt olyan, hogy ne számíthattunk volna a másikra. Ha támasz kellett, mindig ott volt a másik.

- Köszönöm. – ennyit bírtam kinyögni. A perceg csigalassúsággal teltek. Minden másodpercet, percet számoltam. Hol idegesen járkáltam a szállodai szobában fel-alá, hol a lábammal doboltam. De sosem tudtam nyugton maradni. Aztán mikor szóltak, hogy mennünk kell, mint az őrült rohantam le a kocsihoz. Szerencsétlen sofőrt megőrítettem. Azt hittem az út végére kivág a kocsiból. Folyamatosan azt szajkóztam, hogy gyorsabban gyorsabban. Nem igazán bírtam magammal, sem a repülőn, sem már otthon ismét az autóban. A fiúk hallani sem akartak arról, hogy esetleg előbb hazamennek, lepakolnak, és bejönnek utána. Minden cuccunkkal egyenesen a kórházba hajtottunk. Felrémlett szemeim előtt az, amikor ugyan ide kellett jönnünk, mert Miát meglőtték, de az-az eset most olyan távolinak tűnt ehhez képest. Jessika elintézett mindent. E miatt is került oda Kevin, és másik 2 testőr, de a firkászok sem maradhattak ki az összképből. Amint meglátták az autót, villogni kezdtek a vakuk. Goromba arckifejezéssel szálltam ki a volán mögül. Idegesítőbbnél idegesítőbb mondatok hagyták el a szájukat, de próbáltam nem oda figyelni. A fiúk szorosan követtek, de amint beléptünk nem tudtam merre is menjek. A recepcióhoz siettem, ahol egy kedves idős néni egyből tudta merre, mi, hány méter. Jessika gondoskodott róla, hogy a legjobb szobát és ellátást kapja Mia. Rettenetesen aggódtam értem, amikor oda értünk egy idősebb, nyurga, fekete bajuszos férfi lépett ki a szobából. Éppen a papírjára firkantott fel valamit, mikor mi is oda értünk.

- Elnézést. Ön orvos ugye? – ennél hülyébb kérdés nem is juthatott volna az eszembe. – Meg tudná nekem mondani, hogy milyen állapotban van Amelia? – nagyon ritkán nevezem a teljes nevén.

- Igen én az orvosa vagyok. Önök pedig hozzátartozók? – nézett ránk kérdőn.

- Én a vőlegénye vagyok ők pedig a barátaink. – mutattam végig a fiúkon, akik inkább csendben meghúzódtak a háttérben.

- Értem, nos, akkor elmondok minden fontos információt. Az a helyzet, hogy a menyasszonya nem szenvedett súlyos sérüléseket, kivéve egyet. A koponyája eléggé megsérült az ütközés során. Ha nem kapcsolja ki a biztonsági övet, akkor nem lenne azzal sem probléma. Nos, eléggé súlyos állapotban hozták be. És ami a legfontosabb, hogy kómába esett. – „kóma” „kóma” ezek a szavak zakatoltak a fejemben. Harry felszisszent, ezt a szót hallva. Amikor képes voltam újra normálisan gondolkodni, megköszöntem a doktor úrnak a tájékoztatást, és a segítséget. Próbált megnyugtatni, hogy akár melyik pillanatban felébredhet, de ez nem sokat segített. Amikor beléptem a szobába tudtam, hogy addig nem fogok innen mozdulni, amíg fel nem ébred a menyasszonyom. És megbizonyosodom róla, hogy nincsen semmi baja. Elhelyezkedtem a kényelmes fotelban, és vártam. Mást amúgy sem tudtam volna tenni. Néha elbóbiskoltam, de azonnal fel is ébredtem, ha valami motoszkálást hallottam. Pár óra múlva a fiúk elnézést kértek, és elmentek. Reggel 7 kor még mindig bámultam szerelmem mozdulatlan arcát. Egész este nem aludtam semmit, és ez meg is látszott rajtam. Éppen a telefonomat akartam elővenni, hogy ne őrüljek meg azért teljesen mikor Mia keze megrándult. Először csak azt hittem hallucinálok, de megint megmozdult. Azonnal rohantam, megnyomtam a nővérhívót, és vártam.  Az orvos egy nővérrel az oldalán azonnal ott termett, aztán ők is vártak.  Ismét megmozdult a keze majd a szeme is megrebbent. Aztán kinyitotta azokat. Nem fértem bőrömbe, annyira boldog voltam. A doki közelebb ment és próbálta összpontosításra kérni Miát.

- Jó reggelt Ameli. Hogy van? Hogy érzi magát?

- Hol vagyok? És kik maguk? – először azt hittem a dokira és a nővérre érti, de rá kellett jönnöm, hogy nem.

- Én az orvosa vagyok. Karambolozott és ezért hozták be. Súlyos fejsérülése van. Ő itt a nővér.  A fiatalember pedig a vőlegénye. – közben nézte a reflexeit hogy jók e. De legnagyobb megdöbbenésemre a következő mondatok hagyták Mia száját.

- Nekem nincs, vőlegényem, én nem ismerem ezt a srácot. – mutatott felém, ami totálisan kikészített. A doki azonnal kitessékelt, és be is zárta az ajtót. A többiek pont akkor érkeztek meg. Nem értették miért vágok ilyen képet, de egy egyszerű mondattal beléjük fojtottam a szót.

- Nem emlékszik rám. Nem emlékszik értitek. – ordítottam a szavakat és elrohantam a férfimosdó felé. Nem tudtam az érzelmeimet kontrolálni, és utáltam, ha valaki látja, hogy sírok. Amint beértem, bevágtam magam mögött az ajtót. Leroskadtam a földre. Összezuhantam. Százszorta jobb lett volna, ha elhagy, ha mit tudom, én mit csinál, de ez hogy nem emlékszik rám, nem emlékszik semmire azt már nem bírtam elviselni. Hallottam amint nyitódik az ajtó. Felemeltem a fejemet, és láttam, hogy Harry ácsorog előttem. Nem tudtam mit akarhat itt, de leült mellém és megszólalt.

- Figyelj, tudom, hogy sok neked és hogy nem bírod, de azt mondta a doki, hogy nem olyan súlyos a sérülése, mint gondolták. Lehetett volna rosszabb is és mivel nem került rög vagy bármi más az agyába nagyon nagy az esély arra, hogy rövid időn belül vissza fogja nyerni az emlékezetét. Csak tarts ki érted? Én a többiek a szüleid mind melletted állunk, és ha kell minden nap ott fogunk nálatok dekkolni, hogy előhozzuk Mia emlékeit. Mert mind a kettőtöket szeretünk. Érted?

- Tudom haver. És köszönöm. – szorosan megöleltünk egymást. Aztán összekapartam magamat valahogyan és ismét a rettegett szoba felé közeledtem. Bementem és egy érdeklődő szempárral találtam magam szembe.

- Szia! – köszönt félénken. Meg akartam szólalni, de nem tudtam vagy talán csak nem akartam. – Te vagy a vőlegényem ugye? – kis mosoly jelent meg a szája szélén, ami kissé felbátorított. – Megmondanád a neved, mert nem emlékszem. – kissé elpirult, ami nem igazán volt rám jó hatással. Meg akartam csókolni, de türtőztettem magamat. Leültem mellé és próbáltam vele úgy beszélgetni mintha semmi baja nem lenne.

- Louis Tomlinson vagyok, de általában Lounak vagy kicsimnek szoktál hívni. – mosolyogtam, ami neki is nagyon tetszett. – Szerintem csináljuk úgy, hogy te kérdezel, én pedig válaszolok mindenre. Rendben?- bólintott aztán bele is kezdtünk. Mindent kiveséztünk. A részletekbe nagyon nem mentünk bele csak a személyeket a neveket beszéltük át. Pár nap után sem láttam a változást. Kezdtem kissé kétségbe esni. Már haza engedték Miát. Rengeteg időt töltöttünk olyan helyek ahol többször megfordultunk. Nagyon sok időt töltöttünk a többiekkel a srácok próbáltam olyan programokat kitalálni, amik segíthetnek. Cheryl és Jace is szinte minden napi jelenség volt nálunk. Az én szüleim nem tudtam ide utazni bár nem gondoltam volna, hogy bármi jelentősége is lett volna. Hisz Mia rájuk sem emlékezett. Mia szülei itt voltak pár napot. Hogy nem „ismeretlen” emberekkel legyen állandóan szerelmem. Éppen a konyhában serénykedett mikor kimentem hozzá. A látványa teljesen letaglózott. A bennem élő férfi felszínre tört és nem bírtam megállni, hogy kezeim ne vándoroljanak a testén. Közelebb lépkedtem hozzá átöleltem vékony alakját, amire olyan reakciót produkált, amit sosem szerettem volna megtapasztalni. Összerezzent megijedt és elhúzódott.

- Ne haragudj, én csak nem tudom mi ütött belém. Sajnálom. – szégyenkezve álltam előtte. Rossz és egyben furcsa frusztráló érzés volt a tudat, hogy nem érhetek a saját menyasszonyomhoz, mert én számára vad idegen vagyok. Felrohantam az emeletre hogy ki tudjam ereszteni a gőzt.  Egy jó fél óra múlva lassan sétáltam le a lépcsőfokokon. Nem tudtam hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Mia éppen a nappaliban ácsorgott nekem háttal így nem láthattam mit csinál. Azonban a tévé képernyője visszatükrözte az előlem eltakart arcát, és hogy mit is csinál a kezével. Mosolyogva nézegette az eljegyzési gyűrűjét. Látta, hogy hunyorít a szemével, hogy el tudja olvasni a két kis szócskát, amit bele vésettettem. Egyre szélesebb és szélesebb mosoly terült szét az arcán, amit nagyon nem értettem. Nem igazán esett le hogy mi mosolyogtató van azon a két szón, hogy.

Együtt. Örökre.

 A gyertya lángja túl forró. Lobog, táncol a szellőben, a szellőben, amely nem ad felüdülést. Pókhálóvékony szárnyak lebegnek a sötétben, finom hímporral szórva be a fénykört. Küzdök ellene, de magával vonz. Aztán minden olyan fényes, és túl közel repülök a naphoz, elkápráztat a fény, megéget, megolvaszt a hőség, kifáraszt az erőfeszítés, hogy a levegőben maradjak. Szörnyen melegem van. Fullasztó a hőség… nyomaszt. Felébreszt.

E L James: A szürke ötven árnyalata