5. rész Együtt örökre / Amit lehetett elrontottam

Mi lesz, ha megbánt? Mi lesz, ha elhagy? Mi lesz, ha meghal? Nem tudnám elviselni. Ezért rövidre zártam, nehogy megtörténjen. És mondjak valamit? Ez volt életem legeslegnagyobb baklövése. Te most ugyanezt a hibát akarod elkövetni, és átkozott legyek, ha végignézem. Kockáztatni kell (...), muszáj. Én nem tettem, és nézz rám, boldogtalan vagyok, árnyéka vagyok önmagamnak. Ez nem azt jelenti, hogy sosem fog megbántani, de azt garantálom, hogy bármennyire is fog fájni, soha semmi nem lesz fogható ahhoz a fájdalomhoz, amit a megbánás okoz. Hidd el, én megtapasztaltam mindkettőt. A fájdalom semmi a megbánáshoz képest, amit nap mint nap érzek. Ne menekülj el!

Excsajok szelleme c. film

2 hét telt el a szóban forgó incidens óta. Mindig volt velem valaki. Vagy barát, vagy szülő, de sosem éreztették velem azt, hogy egyedül lennék.  Furcsa mód nem féltem attól, hogy esetleg valaki megismételné az ismeretlen lány tettét. Engem inkább Lou biztonsága aggasztott. Féltem, hogy elveszítem, csak azért mert vele vagyok. Igaz amióta kijöttem a kórházból kevesebb utálkozó levelet kapok, mintha kezdenének elfogadni, de nekem ez nem, megy. A szüleink már régen hazautaztak a fiúk ismét belevágtak a munkába. Az új lemez felvételein dolgoztak. Viszont én kényszer pihenőre voltam ítélve. Egyedül zavaros gondolatokkal ültem a kanapén és már csak reflexből nyomkodtam a távirányító gombjait. Igazából nem is figyeltem az adásra inkább azon gondolkoztam mivel küszöbölhetném ki a problémát. Sorra vettem a megoldásokat, de mindegyiknek az volt a vége hogy el kell hagynom őt. Már esteledett. Tudtam Lou nem fog hamar haza érkezni így kinyomtam a tévét és az emelet felé vettem az irányt. Kihalásztam a gardróbból a bőröndömet és pakolni kezdtem. Nem akartam magammal vinni sok ruhát még magam sem tudtam hova tartok, de itt nem maradhattam. Szükségesnek vélt ruhákat dobáltam bele a nagy rózsaszín táskába majd be is cibzároztam azt. A falhoz állítottam aztán átsiettem a mellettünk lévő kis szobába ahol a gépem volt azt is összecsomagoltam, de úgy véltem mégsem léphetek le egy szó nélkül. Papírt és tollat ragadtam aztán csak tétlenül tartottam a toll hegyét a papíron. Nem tudtam hogyan kezdjek neki. Összeszedtem a gondolataimat, ami félig meddig sikerült is aztán írni kezdtem.

Kedves Louis!

Emlékszem, amikor először találkoztunk, hogy mennyire bambák voltunk hisz beszélni sem tudtunk normálisan. A veled töltött idő volt életem legszebb időszaka, de úgy vélem ennek most még az elején, ha lehet, így fogalmazni véget kell vetni. Hidd el nekem ez a döntés, amit most hozok, nem azért van, mert netalántán nem szeretlek erről szó nincs, de úgy érzem, nem vagyok elég jó a te világodba. Sosem leszek az a lány, nő, aki majd illeni fog hozzád. Hiányozni fog a nevetésed, az óriási répa mániád, az, ahogyan átölelsz, vagy ahogyan megcsókolsz. Bűntudatom van, hogy nem a szemedbe mondom ezeket a sorokat, de nincs több erőm. Elfogyott. A munkahelyemen ne keress, hisz már nem dolgozom. Beiratkozom, egy tánciskolába ahol tovább tudom fejleszteni a tudásomat. Mindent köszönök. Hogy mellettem voltál a nehéz időkben, hogy kiálltál mellettem akkor, amikor kellett és visszatartottál a rossz dolgoktól. Hiányozni fogsz, de ígérd meg nekem, hogy nem búslakodsz, keresel magadnak egy csodaszép énekes lányt, aki illik hozzád, aki meg tud nevettetni és jegyezd el aztán csapjatok hatalmas lagzit és legyen sok répácskátok.

Ölel, csókol Mia.

A könnyeim szabályosan ömlöttek a szememből. Nem tehettem róla, tényleg nem így akartam, de nem lett volna erőm elé állni és végignézni a szemében a fájdalmat majd azt, ahogyan meggyűlöl. Nem ehhez túl gyáva voltam. A papírt és a csomagjaimat felkapva lebattyogtam a földszintre. A levelet a konyhaasztalra fektettem. Gyors öltözést produkálva már az ajtóban álltam, amikor megakadt a szemem az ujjaimat ékesítő gyűrűn. Ismét rázni kezdett a sírás az ékszert lehúztam és a levél mellé fektettem. Villámgyorsan bepakoltam a kocsimba a cuccaimat és hajtottam valamerre. Szinte nem láttam a könnyeimtől, de még véletlenül sem álltam meg, mert tudtam nem bírnám ki, hogy visszamenjek. Egy percet sem akartam hagyni arra, hogy véletlenül is ilyesmire gondolja. Szinte meg tudtam volna magamat ölni, hogy ilyen hülye voltam. Épp egy hotel mellett haladtam el, aminek a parkolóját ki is szemeltem. A kocsit lezártam gyorsan megtöröltem a szemeimet felraktam egy napszemüveget logikus este 9-kor napszemüvegbe, mindegy. Majd a hatalmas épületben a recepciót céloztam meg. A fiatal hölgy kedvesen üdvözölt majd megkérdezte miben segíthet.

- Jó estét kívánok. Azt szeretném megkérdezni, hogy esetleg, van e kiadó szobájuk. – alig vártam, hogy egyedül lehessek és kisírjam magamat, de egy örökké valóságnak tűnt, ahogyan a nő pötyögött valamit a monitoron.

- Igen – nekem ennyi elég is volt. A kártyámat az orra alá dugtam kissé kétkedve vette el. Biztosan, azért mert azt hitte nem tudom kifizetni. Lehúzta majd mosolyogva visszaadta. Megkaptam a szobakulcsot majd egy londinert is, aki segített felvinni a nem sok cuccomat. Hajnali 3-kor még mindig a plafont bámultam. Az idegeim nem voltak éppen fényes állapotban. Néztem ki a fejemből, amikor a telefonom vadul zenélni kezdett. Még rá sem pillantottam a képernyőre már akkor tudtam ki hív. Csak néztem a sötétben világító kis készüléket és nem bírtam ki, hogy ne vegyem fel.

- Szia. - én szóltam bele leg először.  A hangom nem volt több suttogásnál, de így is hallotta.

- Hol vagy?- hangja rekedtes mély volt, mint aki ugyan olyan állapotban van, mint én. Hangja nem volt sem vádló sem megvető csak megtört. Eszméletlenül hiányzott, de nem lehettem önző. Már válaszolni akartam, amikor ismét megszólalt. – Ha nem mondod el, hogy hol vagy úgyis kiderítem. Ennyivel tartozol. – Igaza volt. A lelkiismeretem folyton folyvást ordított, hogy mekkora egy idióta vagyok. Bediktáltam neki a címet és a szobaszámot. El sem köszönt. Már csak a telefon sípolását hallottam, ami azt jelezte a másik fél lerakta. Kikeltem az ágyból. Nem néztem tükörbe, de biztos voltam benne nem úgy nézek, mint aki friss és üde. Nem foglalkoztam semmivel. Már épp nyúltam volna a laptopomért, amikor hangos kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Kibotorkáltam a kisebb előszobába és résnyire nyitottam az ajtót, ami egy szempillantás alatt kivágódott. Kissé megrettentem. Lou idegesen járkál előttem a fejét fogta és rázta a sírás. Hozzáértem, de elrántotta a kezét. Még jobban megrémültem még sosem láttam ilyennek. Felemelte a fejét és könnyel teli szemembe nézet. Szólásra nyitottam a számat, de ő megelőzött. Szinte ordítozott velem, amit valamilyen szinten jogosnak éreztem.

- Bele gondoltál abba, hogy én most hogy érezhetem magamat? Neked nem számít az, hogy szeretlek vagy az, hogy eljegyeztelek? Nem te nézted végig azt, ahogyan lelőnek. Nem te gubbasztottál az ágy mellett várva a bizonytalant. Nem te imádkoztál azért, hogy az, akit szeretsz túl éljen mindent. Nem te ültél zokogva a mozdulatlan tested mellett azt gondolva, hogy már késő. – szerintem még folytatta volna. De én már nem bírtam.

- Hagyd abba. – torkom szakadtából kiáltottam el magamat. Lábaim remegni kezdtek és felmondták a szolgálatot. Lerogytam a földre és hangos zokogásban törtem ki. – Hát nem érted, hogy szeretlek? – nem láttam, hogy hol van. Nem láttam mit csinál, de el akartam mondani mindazt, amit szerettem volna. – Nem bírtam volna a szemedbe mondani mindazt, amit leírtam. Gyáva vagyok. Nézz rám. Nézz rám és mond azt, hogy nem viselt meg a hülye döntésem. De nem tudom tovább csinálni. Nem tudok még egyszer egy olyan napra ébredni, amikor bekapcsolom azt a rohadt számítógépet és mindenki, aki szeret és rajong, érted ne engem bántana. Nem tudok olyan dolgot csinálni, amibe bele ne kötnének. Igenis fáj az, ahogyan velem viselkednek. Ennyi kész vége nem csinálom tovább. – feltápászkodtam a földről és az üres szoba felé fordultam. Idegesnek mégis gyengének éreztem magam egyszerre. Betrappoltam a szobába és levágtam magamat az ágyra. Pár perc után hallottam amint csapódik az ajtó és ismételten a mai nap alkalmával már sokadjára zokogni kezdtem. Tudtam, hogy igaza van. Magamat is gyűlölöm, amiért ekkora állat voltam, de nem láttam más kiutat. A hatalmas díszpárnát szorongattam, amit eléggé el is áztattam sós könnyeimmel. Éreztem, hogy megsüllyed mellettem az ágy és abban a pillanatban két kéz fonódott a derekam köré. Meg fordultam, hogy tanúbizonyságot nyerjek a felől hogy tényleg ő az. Hogy ez tényleg nem csak egy álom, hanem a valóság. Egymás szemébe néztünk már amennyire láttuk egymást a sötétben. Megérintette az arcomat. Körberajzolta ajkaim vonalát. Ez az este nem a testiségekről szólt. Csak mi ketten voltunk és azok a gondok, amiket meg kellett, hogy beszéljünk.

- Annyira sajnálom ezt az egészet. – bújtam hozzá még közelebb. Annyira hiányzott.

- Tényleg nem így kellett volna, de valamilyen szinten igazad van. Megértem, hogy elfáradtál, és hogy érzed, nem bírod tovább. De én itt vagyok, neked együtt megoldunk mindent. Én is nagyon sajnálom, hogy kiabáltam veled, de féltem, hogy elveszítlek. – már csak egy dolog hiányzott a beszélgetésből.

- Szeretlek Louis Williem Tomlinson. – nagyot sóhajtott és elmosolyodott.

- Ritkán hívsz a teljes nevemen. – kuncogott. – De csak akkor mondom ki, hogy szeretlek, ha ezt visszaveszed. – hátranyúlt a zsebéhez és kihalászta belőle a jegygyűrűt. Már én is mosolyogtam és visszahúztam az ujjamra a gyűrűt. Erre Lou megszólalt. – Szeretlek. – mind a ketten kacagni kezdtünk.

– Amúgy jó ötletnek tartom a sulit. – éreztem, hogy mosolyog. Aztán légzése szaggatottá vált majd elaludt. Az, amit ma tettem nem volt sem fair sem végiggondolt felnőtt emberhez méltó döntés. Abban biztos voltam, hogy még egy ilyen nem lesz. Inkább otthon tombolom ki magam, de nem hagyom el őt még egyszer. Viszont abban hogy hogyan fogok meg birkózni a rajongókkal még mindig nem tudtam. De Lounak igaza volt. Szeretjük, egymást több nem kell.