4. rész Együtt örökre / Talán sikerül

Mia szemszög: 

Amikor a tömegből előlépett az a lány, tudtam, éreztem, hogy vége. Időm sem volt reagálni a dolgokra. Egy hangos dördülés, és aztán már csak a semmi maradt. Nem éreztem, nem hallottam az égvilágon semmit. A teljes sötétség lett úttá rajtam. Olyan érzés volt, minthogyha lebegnék. Könnyűnek, gondtalannak éreztem magam. Aztán a semmiből éles fájdalom hasított belém. Eszméletlenül fájt a vállam. Lüktetett, és valami ragacsos, meleg dolog ért a bőrömhöz. Először nem is fogtam fel, de aztán rájöttem, hogy az vér. Pánik lett rajtam urá. Próbáltam megmozdítani a kezem, a lábam, de nem ment. Nem tudtam kinyitni a szememet.

Louis szemszög:

A mentő hangos szirénája csapta meg a fülemet. Még akkor is magamon kívül ordítottam mikor már Mia sérüléseit látták el. Nem bírtam. A legszörnyűbb képek jelentek meg előttem. A gondolataim csak azt üvöltötték folyamatosan, hogy meg fog halni. A rendőrök is meg érkeztek. Mind a két testőrt ki hallgatták aztán én következtem. Egy pillanatra sem akartam elengedni a szinte teljesen mozdulatlan szerelmem kezét, de muszáj volt.  Egy összes hajú magas nyurga férfival találtam szembe magamat. Az egyik rendőrautó előtt kezdett el kérdéseket feltenni, amik igencsak idegesítettek, mert úgy érzetem már sosem fog elengedni. Minden kérdésére próbáltam válaszolni, de az sem segített, hogy a kocsi hátuljából vigyorogva pislogott felém az-az idióta kis ri*anc. Nem sok kellett ahhoz, hogy elveszítsem végképp a fejemet. De sikerült türtőztetnem magamat.

1órával később már a kórház folyosóján üldögéltem. Mikor megérkeztünk ki kellett töltenem egy lapot így nem mehettem szerelmemmel. Mikor a szobája elé értem nyitva volt az ajtó, be is kukkantottam, de csak két nővért láttam amint elrendezgetik az ágyat és a szükséges dolgokat. Ők tájékoztattam arról, hogy Mia a műtőben van. Totálisan ki voltam. Ki ültem a szoba előtti folyosón lévő székek egyikére és vártam. Hol a telefonomat nyomkodtam, hol éppen beszéltem rajta. Anyáék azonnal ide akartak repülni, ezért foglaltattam nekik jegyet. Anya azt mondta hívjam fel Mia szüleit is, nehogy például a tévéből értesüljenek az eseményekről. Kikerestem a telefonkönyvből az ismert számot és megnyomtam a zöld gombot. Kicsengett. Már azt hittem, nem fogja senki felvenni, mikor Adam, Mia édesapja mély, morgós hangja bele szolt.

- Hello Louis! – jellegzetes hangjától megrezzentem.

- Üdv Adam! Azért hívom, mert Mia kórházba került. – ismét könnybe lábadtak a szemeim, ahogyan felidéztem magam előtt a délutáni esemény rém képeit.

- Mégis miért? Mi történt vele? Melyik kórházba vitték? – minden kérdésére próbáltam választ adni. Hallottam amint a háttérben nagy csörömpölés hallatszik. Biztosított róla, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, ide jönnek. Mia édesapja sosem volt a kapcsolatunk ellen, persze mindig félteni fogja az ő kicsikéjét, de beletörődött abba, hogy együtt vagyunk, és, hogy szeretjük egymást. Eltelt még egy óra, aztán egy kisebb csoport közeledtét hallottam, de nem emeltem fel a fejem. Nagyon nem érdekelt, abban a pillanatban semmi, és senki, csak egyetlen egy személy, de róla persze semmi hírt nem hallottam. Pár pillanattal később, azonban több kéz érintette a vállamat. Fel emeletem a fejemet, és barátainkra emeltem vörösre sírt szemeimet. Perrie és Daniella, azonnal a nyakamba vetették magukat. Elkezdtek sírni. Csak úgy rázkódtunk. A fiúk köztük Harry is, könnyes szemmel nézett rám. Zayn Niall és Liam is csatlakoztak a nagy öleléshez. Abban a pillanatban nyílt a nagy eltolható ajtó, és szerelmemet tolták ki rajta. A szemei csukva voltak, és csövek álltak ki belőle. Ha még lehetett, jobban megijedtem. A doktor úr, félre hívott, és elinvitált az irodájába. Megkértem a többieket, hogy várjanak a szoba előtt, majd követtem a dokit. Egymással szemben ültünk le.

- Nos, Mr. Tomlinson, a barátnője, szerencsére nem sérült meg olyan súlyosan, mint amire számítottunk. – fellélegeztem. Jó nagy kő esett le a szívemről. Már álltam is volna fel, mikor az újra megszólalt. – De! Nagyon sok vért veszített. Folyamatosan pótoljuk, valamint infúziót is kötöttünk be neki, nehogy kiszáradjon. Rengeteg pihenésre lesz szüksége. Most, még nem mehet be hozzá senki. Majd csak holnap lehet lesz látogatni. Kérem, ne aggódjon, nem lesz semmi baja. – végképp megnyugodtam. Kifújtam a levegőt aztán visszamentem a többiekhez. Hiába mondtam nekik, hogy nyugodtan hazamehetnek, hisz ma már úgysem mehet be egyikünk sem, de ők maradtak. Azt hiszem olyan hajnali háromkor anyáék is megérkeztek. Aggódtak Mia-ért és értem is. Anya aggódva ölelt magához. Abban a pillanatban olyan voltam, mint egy kis gyerek, akinek elvették a kedvenc játékát.

- Nyugi kicsim minden rendben lesz. Meg fog gyógyulni. Ssss, nyugi. – simogatta a hátamat, én meg csak szorítottan magamhoz, ahogyan csak tudtam.  Kaptunk egy szobát, hogy ott tudjunk pihenni. Szinte mindenki bealudt csak én nem tudtam álomra hajtani a fejemet. Az ablakon bámultam ki, hangtalanul. Néztem, ahogy a mentők jönnek, mennek hangosan szirénázva. Egyszer csak egy erős kéz pihent meg a vállamon. Tudtam, hogy apám az.

- Fiam! Tudom, hogy nehéz. De… - látszott rajta, hogy nehezen találja a megfelelő szavalat. Sosem volt az a nagy érzelmeit kimutató ember, de mindig felnéztem rá. – Büszke vagyok rád! Azért amiért elérted azt, amit akartál, hogy találtál egy ilyen lányt, mint Mia. És, hogy ilyen barátaid vannak, mint a fiúk. Anyáddal mind a ketten büszkék vagyunk rád. – Nem sokáig beszélgettünk visszaült a nagy fotelba és vissza is aludt. Leültem én is a nagy kanapéra amin Zayn Perrie és Harry aludtak, megpróbáltam magamban elképzelni a dolgokat, hogy-hogyan lesz tovább. Aztán már csak a gondtalan álmok maradtak. Arra keltem fel, hogy nyitódik az ajtó. A nap már fent volt, de még korán volt. Nagyon korán. Mia bátyja dugta be a fejét. Aztán amint meglátta, hogy nyitva vannak a szemeim halkan beljebb lépett édes anyjával Katy-vel valamint Adammel. Otthagyva a többieket bementünk Mia szobájába. Még édesen aludt. Arca falfehér volt, haja kócos, szája kissé elnyílt. Az ágya mellé húztam egy széket és kezeim közé vettem jéghideg kézfejét. Érintésemre kissé összeráncolta a homlokát aztán ajkai kisebb mosolyra húzódtak, de szemeit nem nyitotta ki.

- Annyira sajnálom kicsim én tényleg nem akartam, hogy ilyen állapotba kerülj. Szeretlek. Csókot leheltem a kézfejére. Adam meg akart szólalni, de ekkor szerelmem kinyitotta gyönyörű szép barna szemeit majd rám nézett.

Mia szemszög:

Békésen aludtam. Nem álmodtam semmit, de ez így volt a legjobb. Nem fájt semmim, nem pánikoltam teljes békét éreztem magamban és körülöttem. Egy idő után kezdtem zsibbadni úgy, mint aki órákon át egy helyben alszik, és meg sem mozdul. Éreztem, hogy valaki megérinti a kezemet, de még nagyon nem volt kedvem kinyitni a szemeimet. Aztán éreztem, hogy cirógatják, a karomat valaki végigsimít a homlokomon. Valaki pedig a lábamnál ül, és nagyon nyomja a lábfejemet. A szempilláim megrebegtettem aztán kissé megdörzsöltem a szemeimet, hogy tisztán lássak. Láttam, hogy Lou mellettem ül, és a kezemet szorongatja. Elmosolyodtam hisz már nagyon hiányzott.

- Szia, kicsim. – mosolygott rám. Szemei pirosak voltak, mint aki egész nap csak sírt. Körbenéztem, és akkor vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül. Valamint, hogy hol is vagyunk. Egy kórházi szobában feküdtem, gondosan betakargatva. Egy hatalmas kötéssel a vállamon, ami egyre jobban fájt. Anya és Apa mosolyogtak rám. Amint látták, hogy nekik szentelem minden figyelmemet, közelebb jöttek és amennyire tudtak megöleltek. Sután visszakaroltam, de amint megmozdultam, egy hangos szisszenés csúszott ki a számon. Louis azonnal nyúlt volna a nővér hívóhoz, de még időben leállítottam.

- Ne hagyd, jól vagyok. – mosolyogtam rá amennyire csak tudtam. – Inkább azt mondjátok el mi történt. – Aztán az ágyam végébe pillantottam bátyámra. Rávigyorogtam aztán rá is szóltam. – mi lenne, hogyha leszállnál a lábamról, mert nem vagy éppen egy pihe könnyű kis csaj és így is zsibbadok. – ezt követően visszafordultam Louishoz fordultam.

Gondolkodott pár pillanatig aztán belekezdett abba, amit láttam rajta nem igazán akart felidézni. Elmondott mindent. Hogy ami után összeestem a lány menekülni akart, de Kevin elkapta. Azt is elmondta, hogy totálisan összeomlott, amikor nem nyitottam ki a szememet, hogy a többiek is itt vannak és még sok minden másról.  Csak mi maradtunk a szobában.

- Ide fekszel mellém? – néztem rá boci szemekkel. Vonakodva, de nagyon óvatosan bemászott mellém. Az épp oldalamra feküdt ő megpróbált úgy hozzám bújni, hogy ne fájjon én meg megpróbáltam nem hangosan fel szisszenni, nehogy meggondolja magát. Láttam rajta hogy fáradt. – aludj egy kicsit.

- Nem vagyok fáradt. – mosolygott, de láttam rajta mindjárt ásít egy hatalmasat. Mélyen a szemembe nézett óvatosan megcirógatta az arcomat. – Annyira sajnálom. Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni, kockáztatni a testi épségedet. – nem akartam, hogy folytassa. Szükségem volt rá így kissé fentebb tornáztam magamat, hogy a fejünk egy szintbe legyen és óvatosan puszit nyomtam a szájára. Hirtelen elhúzódott. – Nem ezt nem lehet. – már ki akart szállni az ágyamból mikor könnyes szemekkel ránéztem. Nem bírt megmozdulni csak bámult üveges tekintettel.

- Kérlek én nem akartalak letámadni, de szükségem van rád. Nem akarom, hogy egy kicsit is távolabb legyél tőlem a kelleténél. Gondolj bele, hogyha meghalok, akkor…- ennyi nem tudtam folytatni édes forró csókja elhallgattatott. Hevesen mégis gyengéden csókolta ajkaimat. Én sem bírtam türtőzteti magamat harapdáltam ajkait épp kezemmel ott érintettem ahol csak tudtam. Cirógattam a nyakát. Simogattam, markolásztam a haját. Azonban ismét megszakította a kapcsot, amit egy morcos pillantással jutalmaztam. Felkuncogott majd komolyan folytatta.

- Nem akarom még egyszer a szádból azt hallani, hogy mi lett volna, ha meghalsz. Mert nem haltál meg. Itt vagy velem. Senki nem bánthat. Ha kell, egy hadsereget állítok, melléd vagy soha többet nem engedlek ki a házból. Nem vehet el tőlem senki. – újból csókolózni kezdtünk, de ez alkalommal, sokkal finomabban inkább szerelmesen. Már azt hittem tökéletesebb pillanat nem lehet, amikor éles fájdalom hasított a vállamba. Az ismeretlen férfi, aki mint kiderült az orvos volt abban a pillanatban lépett be, a nagy eltolható üvegajtón, amit függönnyel takartak el, a kíváncsi szemek elöl. Tájékoztatott mindenről. Biztosított a felől hogy nincsen maradandó sérülésem. Felírt néhány gyógyszert amit majd otthon kell szednem. Azt mondta mivel az éjszaka alatt komplikáció nem lépett fel ezért hazamehettem. Csak néhány órát kellett még bent maradnom. Addig a többiek is bedugták az orrukat. Lou szülei is bent voltak néhány percet de ők előre mentek miszerint mindent bevásárolnak ami kellet otthon. Három napig fognak maradni úgy mint az én szüleim is. Mindenki nálunk fog lakni hál az istennek. A srácok agyon ölelgettek és puszilgattak persze annyira amennyire csak lehetett. Aztán megérkeztek a fiúk is. Kevin Tim és még két testőr érkezett azért hogy engem biztonságban el tudjanak juttatni az autóig, de amint már csak egy ajtó választott el a külvilágtól megrettentem. Nem attól féltem hogy ismét meglőnek vagy hogy nekem valami bajom lesz hanem attól hogy Lou-nak fog baja esni. Valamit tennem kellett.