4.fejezet/ A lány és a farkas

Szeretném megköszönni azoknak az embereknek akik olvasták ezt a kis történetet. Sokat jelent a számomra mindenki támogatása. Remélem nem fogtok a továbbiakban sem eltűnni, mert jön az új történet. A téma a szereplők és minden megvan hozzá. Már csak idő és türelem kell a megvalósításhoz. 

Üdv. Petra. 

„Nem tudunk élni? Valóban nem. Legfeljebb csak úgy, ha csaláshoz, a képmutatáshoz, a hazugsághoz folyamodunk. Tartósabb kapcsolatainkat ezeknek a rozsdája futja be. Kezdetben túl sok az illúziónk, túl nagy a bizalmunk, s mikor csontvázra vetkőzik előttünk a világ, elsápadunk, kapkodunk levegőért, kezünket szemünk elé kapjuk, védekezünk. Védekezünk, ahelyett hogy valamilyen módon az igazságot keresnénk.”

Csoóri Sándor

Összeomlottam, már nem voltam önmagam. Fejvesztve, ordítozva rohantam az ellenkező irányba, csakhogy minél messzebb legyek attól az embertől, akit nem rég még szerettem. Nem juthattam messzire, mert egy erős kar fonódott a derekam köré és megállásra kényszeríttet. Remegett minden porcikám, és rohamszerűen rázott a sírás. Minden erőfeszítés ellenére nem tudtam szabadulni, hiába kapálóztam, a szorítás még erősebb lett.

- Nézz rám! – mondta mélyült hangon Jake. – Félre értesz. Nem úgy van közünk a gyilkosságokhoz, ahogyan te gondolod. – kissé csillapodott a sírásom, és már nem akartam fejvesztve sikongatva elrohanni. Meg akartam tudni mindennek az okát. A szorítás enyhébb lett, majd ismét egy kidőlt fán találtam magam. Még mindig rettegtem, de nem féltem annyira, mint pár perccel ezelőtt. Remegve csúsztam arrébb, hogy meglegyen köztünk a tisztes távolság.

- Hallgatlak – suttogtam rekedtes hangon.  

- Már el kellett volna mondanom, de nem volt bátorságom és időt akartam neked hagyni, míg megbízol bennem kellőképpen.

Kissé elfintorodtam, jelezve, hogy ez a bizalom már réges – régen elúszott. Bólintott megértését jelezve. – de most már látom, mindent el kell neked mondanom, amit eddig eltitkoltam előled. Ugye azt tudod, hogy én nem a városban, hanem az erdő mellett létrehozott rezervátumban élek, a családommal és a többi hozzám hasonló fiatallal. A mi törzsünknek vannak legendáik, amiket csak mi tudhatunk, más, számunkra kívülállók nem, de veled ezt meg oszthatom hisz már rád is érvényesek. Az ősi legendáink szerint az őseink… farkasok voltak. Akik az ellenséggel küzdöttek hol a hidegekkel, hol azokkal az emberekkel, akik rossz dolgokat tettek embertársaikkal. – nem bírtam tovább kelletlenül felkacagtam. Ennyire színes mesét még sosem hallottam, még hogy farkasok, persze én meg a Dalai Láma vagyok gondoltam.  

- Látom, nem hiszel nekem. Így kénytelen leszek megmutatni, hogy a saját szemeddel láthasd, azt, amiről beszélek.

Felállt mellőlem, majd vetkőzni kezdett. Először nem értettem, majd mikor már csak egy alsónadrág volt rajta, megállt előttem és remegni kezdett. Úgy, mint aki vacog, mint aki fázik csak sokkal intenzívebben, majd egy hatalmas farkas állt előttem. Meg sem tudtam szólalni a hirtelen jött sokktól. Nem hittem a szememnek. A farkas, aki ott állt előttem meg sem mozdult ezt annak tudtam be, hogy nem akart hirtelen mozdulatot tenni, amitől megriadnék. Furcsamód nem ijedtem meg ettől a látványtól. Magam sem tudtam, miért nem rohantam fejvesztve az ellenkező irányba segítségért kiáltva.  Talán azért történhetett meg, mert amikor belenéztem abba a szinte fekete szempárba, akkor valóban Jaket véltem felfedezni benne. A szemei szerelmet, kétségbeesést tükröztek, amik emberibbé tették. Tettem egy bátortalan lépést felé majd megérintettem a fejét. Beleborzongott az érintésembe, majd lentebb hajtotta a fejét, hogy jobban hozzáférhessek. Minden félelmem eltűnt. Tovább szántottam kissé szúrós mégis puha bundáját, de eltávolodott tőlem, szájába vette ruháit és elvonult a fák takarásába. Nem értettem az egészet, de mikor visszatért már ember alakban állt meg előttem kissé félve.

- Most már érted, miért rohantam el párszor ok nélkül, vagy hogy miért nem szeretnek minket a városlakók.

- Ez lehetetlen - leheltem szinte hang nélkül, de meghallotta.

- Nem az, a saját szemeddel láthattad a valóságot. Ez vagyok én, egy természet feletti lény, aki a „gonoszokkal” küzd azért, hogy mások nyugodtan éljenek.

Nem féltem, ami számomra is meglepő volt. Jake közelebb lépett hozzám, de nem nyúlt a kezemért vagy bármi másért. Nem akarta, hogy megijedjek, talán azt hitte, hogy bármelyik pillanatban bekattanhatok, és ott hagyom a semmi közepén, de nem ezt tettem. Közelebb léptem, majd megfogtam a kezét.

Félve nézett le rám, de az én szemeimben csak a szerelmet láthatta. Megöleltem. Furcsamód ismét biztonságban éreztem magam az ölelésében. Nem voltak akadályok, amik megállítottak volna. Szerettem.

- Sajnálom, hogy hazudtam, de nem tudtam, mennyire tudnád elfogadni azt, ami vagyok. Valamint lenne még egy dolog, amit el kell neked mondanom. Ez a farkasok egyik képessége. Úgy hívják, hogy bevésődés. Ez egy, olyan dolog, amikor, ha meglátjuk azt, akit szeretünk, abba bevésődünk.

- És te – kérdeztem félve. – bevésődtél? – előre féltem a választól.

- Igen én már be vagyok vésődve – mosolygott teli szájjal. Tudtam, nem kellett elmondania, hogy ki az. Ismét könnyek gyűltek a szemembe. Tettem egy lépést hátra, de ő mozdult velem együtt. Zavar suhant át az arcán, nem értette a reakciómat.

- Én ezt nem így akartam - hajtottam le a fejem.

- Ezt, hogy érted? – vonta össze szemöldökét. Nem akartam, hogy csak azért legyen velem, mert egy természetfeletti micsoda erre kényszeríti.

- Te csak azért szeretsz engem, mert kötelességed, mert nincs választásod - csuklott el a hangom.

- Dehogy. Ismét félre érted a helyzetet. Amikor bevésődik az ember még akkor az a személy, akibe bevésődött, csak fontos neki. Nem szerelmes egyből az illetőbe.

- Akkor is, nem önszántadból figyeltél fel rám, és ez így nem jó – halkult el a hangom. Nem gondolkoztam túl sokat a dolgokon. – Úgy érzem, hogy gondolkodnom kell a dolgokon. Nem tudom még ezeket a dolgokat hova tenni.

Láttam rajta a kétségbeesést, hogy hogyan tudna megállítani, de nem engedtem magamat befolyásolni. Ott hagytam az erdőben, és vissza sem nézve a házunk felé vettem az irányt.

1 héttel később…

Temérdek gondolat halmozódott fel a fejemben. Már nagyjából tudtam, mit szeretnék, de a megvalósításig még nem jutottam el. Az elmúlt egy hétben, nem találkoztam Jakekel. Se telefonon nem beszéltünk, se sehogyan sem. Szinte alig mozdultam ki a szobámból. Nem foglalkoztam semmi mással csak azzal, hogy amit az erdőben láttam nem csak egy álom volt. Minden este lefekvés előtt, szomorú vonyítás zavarta meg az esti csend nyugalmát, ilyenkor a sírás kerülgetett, hisz tudtam már, hogy ki az. Szerettem őt, és ezt jól tudtam. Ezért gyors elhatározás után felkaptam a táskámat, a kocsi kulcsot és már írtam is a gyors SMS-t.

„Találkozzunk a parkban 10 perc múlva!”

Meg sem vártam a választ. Bepattantam a kocsiba, és már száguldoztam is a város felé. Mire odaértem Jake az egyik padon ült. Kipattantam a kocsiból és amilyen gyorsan csak tudtam, odarohantam hozzá. Amikor meglátott felállt, aztán szólásra nyitotta a száját, de nem hagytam, hogy egy hang is kijöjjön azon. A nyakába vetettem magam és kifulladásig csókoltam. Hiányzott, de még mennyire. Még szorosabban bújtam hozzá, majd mikor elfogyott a levegőnk a nyakhajlatába temettem az arcom.

- Akkor velem maradsz? – kérdezte mikor már kellőképpen lenyugtatta szapora légzését.

- Igen – néztem rá, majd ismét az ajkaira tapadtam.

                                                                  The End