3. fejezet/ A lány és a farkas

„Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés. Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te.”  

- Kevin Brooks

A napjaim Jake nélkül unalmasan, és egyhangúan teltek. Szinte számoltam a perceket, és órákat, amik elválasztottak a csodásnak ígérkező hétvégémtől. Néha napján apám is megjegyezte a kedvtelenségemet, ami akkor igencsak a tetőfokára hágott. Nem igazán akartam még firtatni a dolgot előtte, így inkább ráhagytam, hogy csak kamaszkori mizéria.  Ezért végül Tommy rángatott ki a medencéhez péntek délután, hogy ne üljek tétlenül, semmit téve a kanapén, mint egy zombi. Kissé el tudtam lazulni. Már nem gondoltam annyit a hétvégére, sokkal felszabadultabb lettem. Magam sem tudtam, miért stresszeltem annyit az elmúlt napokban, de úgy éreztem, ezeknek az érzéseknek már nyomuk sincsen. Aznap este a plafont bámultam és gondolkoztam azon, hogy mit mondjak apámnak. Nem akartam még neki szólni Jakeről, de hazudni sem, így megint csak két szék közé estem. Hamar eljött a másnap. Kora délutánra beszéltük meg a randit Jakkel. Apám kitalálta, hogy elmegy Tommyval baseballozni, így nem kellett hazudnom. Csinosan felöltöztem, hogy még jobb benyomást tegyek Jakre. Majd nem is olyan sokára már, csengettek is. Szinte majd feltéptem az ajtót csak, hogy végre találkozhassunk egymással. Az egész utat végig beszélgettük. Unalmas, semmit mondó dolgok merültek fel, de ez egyikünket sem zavart. A moziban egy hatalmas popcornal és kólával ültünk a nézőtérre. Viszont amint elsötétedtek a fények és elindult a film nem arra, hanem inkább a mellettem ülő Jakere koncentráltam. A keze nagyon közel volt az enyémhez. A film alatt mind a ketten zavarban voltunk. Félreérthető pillantásokat vetettünk egymásra, és szinte szikrázott közöttünk a levegő. A moziból kiérve, a szemközti étterembe mentünk, ahol egy félreeső asztalt kértünk, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Helyet foglaltunk egymással szemben. Jake szinte rá sem nézett az étlapra, végig engem bámult épp úgy, mint a moziban. Zavarba ejtő volt a sötét szemek kereszttüzében lenni, így inkább a figyelmemet az étlapra fordítottam. A pincérnő hirtelen jelent meg mellettünk, hogy felvegye a rendeléseket. Szinte nyál csorgatva nézett végig Jake izmos felsőtestén. Irritált a csaj, de még hogy, szinte a tekintetével akarta levetkőztetni az én barátomat. Azonban mielőtt még megjegyeztem volna bármit is, Jake hamar elküldte a csajt ,miszerint még nem döntöttünk, és még kérünk pár percet.

- Valami baj van? – kérdezte miközben engem vizslatott. Nem tudtam magam visszafogni, az idegesítő pincérnő ezt hozta ki belőlem.

- Minden rendben csak egyesek nem tudják hol a határ. - válaszoltam már nyugodtan, és a sarokban álló, Jakere mosolygó nőre pillantottam.

- Szerintem egyáltalán nem szép. - jegyezte meg félvállról. – nekem más jobban tetszik! -mosolygott rám, amit én is viszonoztam.

Felhőtlenül telt a délutánunk. Kézen fogva sétáltunk a parkban. Majd azt követően elkocsikáztunk a város szélén található tóhoz. Senki nem volt ott, aminek kifejezetten örültem. Néha csókolóztunk, vagy csak megöleltük egymást. Mosolyogtunk a másik viccén még akkor is, ha az egyáltalán nem volt vicces. Belefeledkeztünk a problémákba, és csak élveztük az életet. Leültünk egy kis padra. Jake az ölébe ültetett, ami nagyon jól esett. Átkaroltam a nyakát, így még közelebb lehettünk egymáshoz. Ránéztem az órámra, aztán szomorúan felsóhajtottam.

- Mennem kell - néztem Jakre szomorúan, aztán kikászálódtam az öléből.

- Rendben, akkor menjünk. - el is indultam, de nem jutottam messzire, ugyanis megragadta a derekamat, és visszarántott egy forró csókra. A kocsiban ülve egymás kezét fogtuk, és csak mosolyogtunk, hisz boldogok voltunk egymással. Az arcomon lévő boldog mosolyt csak egy valami tudta lehervasztani. Apám fekete BMW-je, amit már akkor láttam, amikor a sarkon befordultunk. Nem tudtam mi tévő legyek, így gyors elhatározás után félreállítottam Jaket.

- Ne haragudj, de innen már gyalog mennék. - mosolyogtam kedvesen, hogy ne vegye észre a zavaromat.

- Valami baj van? Hisz mindjárt a házatoknál leszünk. – kémlelte körbe a helyet, mintha valamit, vagy valakit keresne.

- Nem dehogy is csak… tudod… - fújtam egy nagyot, mintha ezzel megkönnyebbültem volna, aztán belekezdtem a mondandómba - tudod, apám nem igazán tudja, hogy az egész napot veled töltöttem, és nem hiszem, hogy örülne, ha meglátna. Úgy értem apám, hogy is mondjam, ha fiúkról van szó eléggé szigorú, és sosem felel meg neki senki – Jake megértését jelezve bólintott, majd az orra alatt motyogott valami olyasmit „megértem hisz apád is olyan, mint a többi, elítélnek minket a semmiért”. Meglepődtem ezen a kijelentésen, de szó nélkül hagytam. Elbúcsúztunk egymástól, aztán futólépésben közeledtem a házunk felé. Amikor beléptem a TV jellegzetes hangja csapta meg a fülemet, apám meccset nézett. Lepakoltam a táskámat az előszobában, majd ezt követően a konyhába mentem, de nagy meglepetésem üres pizzás dobozok sorakoztak az asztalon.

- Kicsim nem kell mindig főznöd nekünk, tudunk rendelni is, vagy együtt kitalálunk valamit. - mosolygott apám, de nekem az a bizonyos szó lebegett a szemem előtt, ahogyan szólított „kicsim”. Már régen használta ezt a megszólítást. Viszont most volt más gondom is. Kíváncsi voltam arra amit Jake mondott a kocsiban.

- Apa kérdezhetek valamit?

- Persze mit szeretnél tudni? – érdeklődött és leült velem szembe.

- A városban hallottam egy beszélgetést amikor arról beszélgettek, hogy a quileute rezervátumban élő embereket nem szeretik – apám nem tudta hogy mit is mondjon nekem, de pár percgondolkodást követően mesélni kezdett. Egészen onnantól, amikor is ideköltözött. Mesélte, hogy sok ember tűnt el azon a helyen. Gyilkosságokról is szó esett a helyi lapokban, de holtestet sosem találtak. A helyi fiatal fiúk keveredtek már bajba verekedés, vagy egyéb okok miatt. Rémülettel hallgattam végig apám „meséjét”, aztán se szó se beszéd, felrohantam a szobámba. Összekuporodtam az ágyamon, és sírni kezdtem. Megrémültem azoktól a szavaktól amiket az imént hallottam, és próbáltam azt hinni, hogy ez csak egy álom, ez nem a valóság. Úgy érzetem magam egy fél órája, mint aki felhőtlenül boldog, szerelmes, mert igen úgy éreztem, de most a torkomat szorító görcs csak egyre nagyobbá és nagyobbá vált. Nem tudtam mit tenni a fájdalom ellen, ami körülvett. Megijedtem és újra annak a kislánynak éreztem magam, aki 5 évesen az anyja mellé kuporodott, amikor kint fog vacogtató vihar tombolt. Végül álomba sírtam magam. Reggel vörös, kisírt szemekkel néztem farkasszemet a tükörben. Utána kellet járnom a dolgoknak, meg kellett bizonyosodnom az igazságról, mert nem hagyott nyugodni a tudat. A házunk mellett volt egy nagy erdő, így egy gyors üzenet következtében kerültem oda Jake-el. Egy kidőlt farönkre tévedt a szemem, majd helyet foglaltam rajta. Leült mellém Jakob. Egyszerűen nem tudtam hogyan kezdjek bele.

- Figyelj, nem tudom hogy mit szeretnél tudni, de tőlem bármit kérdezhetsz, én mindent elmondok neked – tette kezét a kezemre, de most valahogy irritált a közelsége, így kihúztam a kezem az övéből. Fájdalom suhant át az arcán, de nem szólt semmit.

- Tegnap a kocsiban valami olyasmit mondtál, hogy „megértem hisz apád is olyan, mint a többi, elítélnek minket a semmiért”. Nem tettem szóvá akkor, de apámmal beszélgettem erről az egészről ő azt mondta, hogy ahol te laksz ott sok a gyilkosságról, eltűnések sorozatáról voltak híresek a lapok, és hogy a város béliek nem kedvelnek titeket.

- Nem akartam ezt neked elmondani! – hajtotta le a fejét.  Rémülten pattantam fel mellőle, majd előtte állva kérdeztem tovább.

- Csak egy valamit szeretnék tudni. Ezek a gyilkosságok és eltűnések igazak, és ti is benne voltatok, vagy hazugság az egész és nincsen benne a kezetek? – habozott, majd kiejtette azokat a szavakat, amik tőrként hasítottak a szívembe.

„Igen”